2008. december 31.

Lompoleban szilveszterezunk! Pontosabban szilvesztereztunk, merthogy ezt a levelet egy hettel kesobb irom, ugyanis fennforgas volt: tonkrement az aramatalakitonk, es a pot sem mukodott, igy nem tudtunk semmit sem mukodtetni a napelemekrol, csak a generatorrol, ami se nem gazdasagos, se nem kornyezetbarat, ugyhogy napi tiz percet kapott mindenki email kuldesre. A szilveszter leirasahoz ennel sokkal tobb kell, mert egy hatalmas elmeny volt. Most talaltunk egy atmeneti megoldast, es az elemeket (amikkel a GPS-t es a fejlampainkat mukodtetjuk) egy szivargyujto kabel segitsegevel toltjuk fel az autoaksikrol (amiket a napelem tolt fel), igy tobb aram marad a laptopok feltoltesehez. Es ez igy lesz februar elejeig, amikor a kovetkezo repulogeppel erkezik egy ujabb aramatalakito.

Na, de vissza a szilveszterhez.

Kesve indultunk 31-en, mert Isaac elvesztette a GPS-et, es meg megprobalta megkeresni, de nem talalta. Olyan fel 9 korul tudtunk elindulni, David, Isaac, Luke es en. Ben es Andrew a taborban maradtak, Andrew dolgozni akart, Bennek pedig meg nagyon faj a laba, nem szokott meg hozza a megerolteto munahoz.

Szoval igy negyen, ket munkassal nekiindultunk a 20 km-nek. Eloszor is le kellett menni a Lokorohoz, amit ugye at kell szelni , ahhoz, hogy Lompolebe eljussunk. Biztos emlekeztek, hogy milyen faradt voltam, amikor ideertem, nem is igazan emlekeztem, hogy milyen volt, es abszolut nem tudtam elvezni. Hat most meglattam, es lelegzetelallitoan szep!! Nagyon-nagyon szep, ahogy a folyon eveztek a munkasok, korulottunk mindenhol novenyek meg oriasfak, mi meg ultunk a csonakban es csak gyonyorkodtunk a latvanyban. Aztan atertunk, es rogton indulas utan majdnem kinyirtam magam, mert ahogy levegot vettem, valamiert a szamon keresztul, es belerepult egy rovar, egyenesen a torkomba. Szerencsere a nyelocsovembe, megprobaltam kipiszkalni, de mar tul melyen volt, csak hallottam, ahogy szummogott, o sem orult a dolognak. Vegul lenyeltem, de nagyon fura erzes volt a torkomban, es aggodtam, hogy egy meh volt, es megcsipett, es akkor nekem reszeltek. De aztan vagy nem meh volt, vagy nem csipett meg, mert nem dagadt be a torkom, halIstennek...

Miutan megnyugodtam, hogy nem fogok fulladasos halalt halni, ismet elveztem az utat. Meg kell, hogy mondjam, hogy buszke vagyok magamra, mert allatul, kulonosebb problema nelkul megtettem ezt a 40 km-t (20 oda, 20 vissza) ket napon belul. Úgy tunik, hogy azert csak megedzodtem itten.

Nem sok emlekem volt az ideutrol, úgyhogy szinte teljesen uj élmények értek. Az első négy km sima ösvény, de ezután következik kb. 1 km mocsár meg patak Iyakaig, az átmeneti halászfaluig. Ez a négy hónap ebből a szempontból is megedzett. Iyakaig a műanyag papucsomban mentem, és teljesen jó volt. Luke viszont... Nagyon vicces volt, néha nehéz elhinni, hogy ötödik alkalommal dolgozik a trópusokon. Folyamatosan vinnyogott, mert nem akarta, hogy vizes legyen a laba... Mi nagyon élveztük és jól kinevettük.. Hm, nem szép tőlünk... Végig mögöttünk kullogott, és gondolom magában folyamatosan, időnként pedig hangosan szentségelve gyalogolt a vízben. Ő a gumicsizmára esküszik, gondolom, aDél-Amerikában bevált, de itt, -mint az közismert- nem mindig csak térdig ér a víz... Egyszer, amikor bevártuk, lefilmeztük, ahogy lábujjhegyezett közben teli szájjal nevettünk... Erre ő nem beintett nekünk?? :) Mindenesetre végül elértünk Iyakáig, ahol átvettem a cipőmet a gyaloglashoz. Kicsit korai volt, mert amire szintén nem emlékeztem, van az első szavanna után még egy Bompusa jellegű folyó...

Még nem említettem azt az „apróságot", hogy a sátrainkat, hálózsákot stb. a két helyi munkás cipelte, akik velünk együtt jöttek a faluba ünnepelni. Természetesen kaptak fizetséget a hordármunkáért, de ezért eléggé sajnáltam őket. A súly ellenére viszont ugyanolyan gyorsan gyalogoltak, mint mi, plusz ők folyamatosan beszélgettek meg nevetgéltek az úton. Nem is tudom, mit csináltak volna a zsákok nélkül! Elképesztően edzett emberek ezek, és csak most tudtam meg, hogy mindenki, aki itt dolgozik a projektben, azelőtt hordár volt. Gondolom, hogy aki igazán jól és megbízhatóan dolgozott, azt beválogatták a projektbe, és így állandó fizetésük lett. Ennek iskolapéldája egyébként Djaman, aki először hordár volt, majd szakács lett, és mivel annyira megbízhatóan dolgozott, kinevezték bonobomunkásnak, ami több pénzzel és magasabb státusszal jár.

No de vissza az útra.. Az első szavanna után valóban jött az ígért folyó, gyorsan visszavettem a papucsomat, és a cipőmet a kezemben fogva mentem végig rajta. Ez a folyó viszont annyira mély volt, hogy egyes részeken mellig belemerültem a vízbe és a cipőmet a fejem fölé tartva kellett mennem... A fiúk valami vizes labdákat emlegettek sápítozva.. :) Ezután a folyó után viszont már tényleg csak száraz út következett, kb. 15 km-en keresztül. Két szavanna és két erdős rész után kb. 1.5 km-en keresztül erdők és manióka földek váltották egymást, majd egyszer csak megérkeztünk a faluba...

Ahogy beléptünk a falu összes kis gyereke nevetve-sikítva rohant felénk és felváltva kiabálták, hogy „fehérek-fehérek" és hogy „bonne année". Mi is visszakiabáltunk, nevettünk, kezet fogtunk a felnőttekkel. Főleg a projekt munkásai jöttek elénk, és jó volt találkozni velük munkán kívül, a falujukban. Közben folyamatosan kezeket rázva átvágtunk a falun, és elérkeztünk a vendéglátónk, Mara házához. Ott leültünk, és pihentünk egy kicsit, kaptunk vizet és banánt. Mara udvara már fel volt díszítve az ünnepre, papajafák és banánpálmák voltak a négy sarkába tűzve és azokat spárgával kötötték össze. A spárgára könyvlapokat füztek, amik, rövid vizsgálat után kiderült, egy általunk ajándékozott könyvből származtak...

A pihenő után kaptunk ebédet is (végre) és büszkén jelentem, hogy négy hónap után második alkalommal is megkostoltam a csikuangát... Frissen készítették, és nem volt rossz egyáltalán. Mellé babos csirkepörköltet kaptunk, ami mennyei volt.

Ebéd után felállítottuk a sátrakat, amihez a gyerekek asszisztáltak, akiket persze folyamatosan fényképezni kellett. Mindent kitaláltak, csak hogy felhívják magukra a figyelmet, és mi persze, vagy legalábbis én nem tudtam ellenállni nekik. A sátorfelállítás után újabb pihenőt tartottunk, akkorra a projekt dolgozói is odajöttek, és akkor már nem vizet ittunk... Kaptunk egy kis izelítőt az estéből is, énekeltünk és zenéltünk egy kicsit.

Egy kicsit később lezuhanyoztunk, átöltöztünk, és épp indultunk volna a faluba, amikor Mara szól, hogy várjunk egy kicsit, mert ajándékot kapunk. Nem tudtuk, hogy miről van szó, a falu vénei jöttek, hogy egy csirkét adjanak ajándékba nekünk! Ez nagy szó, nagyon kedves volt tőlük, nagyon értékeltük.

Aztán végül csak eljutottunk a mulatságba. Ez a falu közepén volt, ahol a falu vénei laknak, és az ő tiszteletükre van a mulatság központja a házaik előtt. Már gyülekeztek az emberek, doboltak és énekeltek. Kaptunk ismét innivalót, és székeket, ahonnan élvezhettük az estét. Tulajdonképpen énekléssel, dobolással és tánccal telt az egész. A tánchoz néha mi is csatlakoztunk, dehát meglehetősen reménytelen esetek vagyunk az afrikai emberek mozgáskultúrájához mérten... Azért élveztük, és ők is. Amikor nem táncoltunk, akkor leültünk, és akkor körénk gyűltek a gyerekek, és azzal szórakoztak, hogy a hajunkban turkáltak. Az enyémet szerették a legjobban, meg Luke-ét, akinek szintén hosszú haja van. Mitagadás, nem volt ellenünkre a dolog. Amikor látták, hogy nem zavarjuk el őket, teljesen beindultak, és elkezdték befonni a hajunkat. Az ölünkbe ültek, és ott veszekedtek, hogy ki fonhatja a fehérek haját, arról nem is beszélve, hogy ki ülhet az ölünkben... Luke készített képeket, azt mondta, hogy Isaac-en ezer gyerek táncolt, rajtam pedig kétezer...

Enni nem kaptunk többet, ami a 20 km után kicsit hiányzott.. Kissé már illuminált állapotban találtunk banánt, együltő helyemben megettem három és felet, de nem sokat segített. Akkor már este 10 volt, és haldokoltam félig az éhségtől, félig az álmosságtól. Akkor hazatelefonáltam a múholdason, hogy boldog új évet kívánjak, valamint, hogy közöljem, hogy be vagyok rúgva és éhes vagyok és épp banánt tömök a fejembe... De aztán valahogy mégiscsak kibírtam éjfélig, bár akkor kiderült, hogy a helyiek számára nem sokat jelent az éjfél. Mi visszaszámoltunk, ők csak lestek. Boldogan kiabálták, hogy „bonne année", de ezt bármikor boldogan tették, függetlenül attól, hogy a nap melyik órájában voltunk. Akkor aztán viszont már tipliztünk aludni. Még ért egy meglepetés bennünket: Djaman látta Luke-ot a földön ülni, meglehetősen illuminált állapotban, és ebből rájöttek, hogy nem etettek meg bennünket kora délután óta. Úgyhogy elővarázsoltak némi halat meg csikuangát, és így végül nem kerültünk üres hassal ágyba. David a függőágyában aludt, Isaac és Luke egy sátorban, én meg a másik sátorban. Egyszer csak arra ébredek, hogy David meglehetősen hangosan hányik, nagyon fura hangokat hallatott... Nem kellett volna annyit inni, gondoltam.. Aztán hallom, hogy jön a sátram felé, letérdel és azt mondja, hogy a fejére esett egy fa, jöhet-e mellém aludni... Na mondom, jó kis történet, de minek szépíteni a dolgot? Úgyhogy azt mondtam neki, hogy menjen, mosakodjon meg, aztán jöhet. Egy kis szünet után azt mondja, hogy jó, de aztán hallom, hogy végül a fiúk sátrába húzódik be, pedig nem volt ott már sok hely...

Éjjel eléggé fáztam, mert nem hoztam a hálózsákom (először úgy volt, hogy magunk viszünk mindent, és nem akartam túl nagy terhet a hátamra), de reggelre meleg lett megint a sátorban. Ahogy kiléptem ásítozva, látom, hogy David függőágya a földön van... és az egyik fa hiányzik... Hát nem viccelt a nyomorult, tényleg ráesett a fa!!! És a hangok, amiket hallottam, azok a nyögések voltak, ahogy próbálta letolni magáról a papajafát, amihez kötötte a függőágyát... Fél napig azon nevettünk, hogy a szerencsétlent majdnem megölte a fa, én meg elküldtem mosakodni... Elég morcos volt először, de amikor megtudta, hogy nem azért küldtem el, merthogy alapjáratban büdös, hanem mert azt hittem, hogy hányásszaga van, akkor megenyhült, és ő is nevetett...

Reggel aztán készülődtünk, mert csak egy éjszakára jöttünk, vártak minket a bonobók. Meg ahogyan mi azt elképzeltük... Teljes felbolydulás volt a faluban, hogy máris vissza akarunk menni, a vének megsértődtek, a fiatalok is megsértődtek, teljes volt az értetlenség. David, mint camp manager végül lebeszélte, hogy akkor ő marad, mi viszont, akiket várnak a bonobók, visszamegyünk. Nem nagyon tetszett nekik, de ebbe úgy-ahogy belementek. Azt volt a terv, hogy maradunk az újévi ebédre, és aztán indulunk el. Azt mondták, hogy 11 körül kezdődik a fiesta... Mi meg úgy számoltuk, hogy nem fog kelleni nagyon sokat sötétben gyalogolnunk, ha legkésőbb kettőkor visszaindulunk. Így aztán elvoltunk a faluban, ment az éneklés, fényképeztem a gyerekeket, meg a madarakat, közben a falubeliek folyamatosan próbáltak rávenni bennünket, hogy maradjunk. Csak nagyon-nagyon sokára esett le, hogy nekik nem a 31-e este a fontos esemény, hanem az újév!! Az újévi ebéd, majd pedig az asszonyok tánca. De ez is csak azután derült ki, hogy magunktól úgy döntöttünk, hogy maradunk, amikor még fél háromkor sem történt semmi ebédügyileg. Több okból is maradni akartunk az ebédre, egyrészt egyszerűen, mert 20 km-t nem akartunk üres hassal megtenni, másrészt pedig mert tényleg nem akartuk megbántani őket. Hogy aztán direkt vagy véletlenül kezdődött-e az ebéd csak három óra után, azt már sosem tudjuk meg, de hogy érdemes volt maradni, az biztos.

Én voltam az egyetlen (!) nő az asztalnál, az újévi ebéden csak férfiak vehetnek részt... Egy átmenetileg kialakított pálmafedél alatt ettünk, kb. 40-en. Azzal kezdődött a fiesta, hogy az általunk, a vendéglátásért cserébe kapott összeg értékében bóbitás antilopból készült pörköltet osztottak szét az ebéd résztvevői között. Mi nem kaptunk, amit kis csalódással vettünk tudomásul, bár így nem kell a lelkiismeretünkkel elszámolni, hogy bozóthúst ettünk. Amit viszont kaptunk... Kétféle csirke, egy pörkölt, egy pedig rostonsült (nem ettem négy hónapja), spagetti, fufu (manióka lisztből készült gombóc), csikuanga, olajban sült banán, édesburgonya és még majonnéz is. A legjobb ebéd volt, amit itt a kongóban ettem, alig birtam abbahagyni. Plusz a 31 estéből tanulva nem is akartam abbahagyni, tudván, hogy ez lesz az utolsó étkezés aznapra...

Aztán egyszer az ebédnek is vége szakadt, elvitték a tányérjainkat és nekiálltak dobolni. A nők már gyülekeztek, gyönyörű ruhákban. Mindenkin új ruha volt, úgy tűnik, hogy ez szokás, hogy az új év első napján új ruhát vesznek fel. És aztán kezdődőtt a tánc, az asztalok közé jöttek az asszonyok is, a kongói táncban nincsenek nagy mozdulatok, egészen kicsik csak, viszont a feneküket azt nagyon tudják mozgatni... Néha nők egyedül táncoltak, néha férfiakkal együtt, akik pedig íjjal és nyíllal a kezükben táncoltak. Állítólag ez az újévi tánc meglehetősen sok váláshoz vezet... Bennünket is megtáncoltattak, dehát a szánalmas a legjobb szó, amit találok a minőségre, azért próbálkoztunk...

Aznap este már nem maradtunk fent olyan sokáig, kértem egy takarót Marától, így abban a tudatban mentem aludni, hogy nem fogok fázni. David bekérezkedett mellém.. mondtam, hogy jöhet, ha megmosakodott... :)

Másnap reggel aztán nekiindultunk a visszaútnak, megint voltak velünk helyiek, így ismét nem kellett semmit cipelnünk. Nagyon gyorsan megjártuk visszafele, egy pillanatnak tűnt az egész. Luke a sorsába beletörődve, sztoikus nyugalommal gyalogolt combig a vízben, és végül megérkeztünk a Lokoróhoz. Itt még Davidot követve fejest ugrottam a folyóba, és olyan jólesett, hogy ki sem akartam jönni. Nem tudtam abbahagyni a mosolygást, nem is tudtam, hogy ennyire hiányzik az úszás! Nagyon élveztem. De aztán végül beültünk a ladikokba, áteveztünk, és nagy boldogan visszaértünk a táborba.

Hát ez a szilveszter és az újév története. Mégegy történet az unokáknak...:)