2009. január 12. Lui Kotale

Az elmúlt hetet azzal töltöttem, hogy Rigóval, a másik botanikus helyivel jártam a transzekteket, hogy felvételezzük a fákat. Azt hiszem, hogy ő volt az első helyiek egyike aki a projeknek el kezdett dolgozni, úgyhogy nagyon nagy tudású, tud mindent latinul, és ismeri a fákat, mint a tenyerét. De ha Kabembára azt mondtam, hogy lassú... Első nap azt hittem, hogy befordulok, lassabban haladtunk, mint 1 km per óra. Tűrtem-tűrtem, de három óra elteltével halkan megjegyeztem, hogy kicsit lassúak vagyunk.. Tudtam, hogy nem fog neki tetszeni, de nem bírtam már tovább.. Akkor annyira nem is szólt semmit, csak mondta, hogy ezt a munkát nem lehet elkapkodni (ami igaz is). Aztán mentünk-mentünk, és egyszer nem vettem észre egy gyümölcsöt valamelyik fán, hú mit kaptam! :) Hogy ugye, hogy ő megmondta, hogy ezt a munkát nem lehet gyorsan csinálni??!

Aztán este, amikor gondolkodtam, hogy mit is csináljak, hogy ne kapjak rohamot munka közben, rájöttem, hogy igazából nem is az veszi el az idő nagy részét, hogy nézi a lombkoronát, mert azt tényleg nem szabad gyorsan végezni, mert akkor valóban elkerüli a figyelmét, hogy virágzik a fa vagy érik egy gyümölcs, hanem az tart sokáig, amikor bevési a füzetbe, amit látott. Úgyhogy másnap már én írtam, amit ő diktált (lassan...:), és így már sokkal gyorsabban ment a dolog, és ő is értékelte, hogy kevesebb a munkája. Szóval kijövünk. Sőt, kapott egy plusz pontot is: találtunk egy kígyót, és nem verte agyon!! Le voltam döbbenve. Ránézésre is mérges kígyó volt, fakózöld színű, háromszögű pikkelyekkel, de békésen aludt egy alacsony ágon. Rigó kérdezte, hogy kinyírja-e, én mondtam, hogy ne, erre megvonta a vállát, és mondta, hogy jó, neki mindegy. Állat!! Főleg, hogy Ben is mondta, hogy a hozzáállás Kongó keleti részében tökugyanolyan, a kígyók és a kongói emberek nem közösködnek...

Mialatt ezt a levelet írom a dzsungelharcos srác (amúgy Jonasnak hivják) épp karbantartja az íját itt mellettem. Vagy másfél méter hosszú, nálam legalábbis magasabb, a fája nem tudom, hogy miből van, de a madzag anyagát ismerem, mert itt a helyiek mindent ebből a liánból (lokosa) készítenek. Erre a célra például lehántják a lián kérgét, amíg még fiatal és zöld, kiszárítják, majd kötéllé sodorják. Most éppen ezt a kötelet kenegette valamilyen levél nedvével, ez tartja jó karban, azt mondta, hogy akár 10 évig is elél így az íj. Megmutatta a nyilakat is, elég brutálisnak tűntek. A hegyek kiselejtezett macsetéből készülnek, a tollak a végén pedig vagy szarvcsőrű madártól vagy egy sólyomfajtól származnak... Szóval igazi kongói darab...

Jonas kifogyhatatlan az érdekesebbnél jegyzetelnem kellene, mert elfelejtem őket. Van egy, amit nem tudok elfelejteni, amit a Lui Kotalon kívüli erdőkről mesél (és amit egyébként mi is megtapasztaltunk, amikor Lompolébe mentünk Szilveszterezni): hogy csönd van. Nagyon nagy csönd van, nincs, ami zajongjon, ugyanis üresek az erdők. Majdnem szó szerint. Itt a mi kis Lui Kotal környéki erdőnk egy menedék a majmok, antilopok, madarak számára, az ezen kívül esőerdőkben viszont szabadon garázdálkodnak az orvvadászok. Itt két métert nem tudunk úgy menni, hogy ne ütközzünk egy majomcsapatba vagy madarakba, antilopokat zavarjunk fel stb. Amikor Lompolébe mentünk 1 (egy) darab szarvcsőrű madarat hallottunk. Rémes. Vadásznak a helyiek is, de nem ők a probléma, hanem az orvvadászok, ők szedik ki az állatokat az erdőből. Azt már meséltem többször, hogy a bonobók után nem mehetünk a szomszéd erdőbe, mert nincs velük „szerződésünk". Néhány hete viszont megkeresett minket annak a falunak a főnöke, mert az már számukra is világos, hogy a projekt védelmet nyújt az orvvadászok ellen, amire nekik is nagy szükségük lenne, úgyhogy lehet, hogy hamarosan velük is együttműködünk, és végre beengednek bennünket az erdejükbe. Mindkettőnknek jó lenne.

Ami még ezzel kapcsolatban fontos, és érdekes, hogy Jonas azt mondja, hogy a bonobók még mindig viszonylagos biztonságban vannak. Azt mondta, hogy még azokban az erdőkben is vannak bonobók, amiket már teljesen kiürítettek az orvvadászok. A tradíciók és hiedelmek miatt őket - egyelőre - megkímélik. De félő, hogy a tradíciók is csak ideig, óráig működnek...

Aztán még az történt, hogy tegnap végre bejöttek a hangyák a táborba... HálIstennek csak Ben sátráig... :) Az történt, hogy épp csak az orrunkra nem szállt egy szarvcsőrű madár (természetesen nem találtam a fényképezőmet...) és Ben elrohant a gépéért, hogy lefényképezze, és nyitva hagyta a sátrát. A hangyák, az „army ant"-ek meg épp arra jártak, és csak azt halljuk, hogy szentségel ezerrel, odaszaladtunk, hát fekete volt a sátra kívül és belülre is jutott belőlük... Akkor raktuk csak össze a képet, amikor több madár is érkezett, hogy mind a hangyákat követték, akik elől a világ összes ízeltlábúja fejvesztve menekül, és ezeket kapkodták a madarak, minden bizonnyal a szarvcsőrű is... Ezek a hangyák milliós hordákban járnak, elképesztő!! Viszont gyorsan mozognak, úgyhogy mikor már csak kevesen voltak a környéken, Ben újra kinyitotta a sátrát, hogy kövessék a bentragadtak a kint lévőket. Gondolom, még így is maradt sok, de nem hallottam többet szentségelni. Nem tudom, hogy magyarul hogyan hívják ezeket a dögöket, de elneveztem őket afrikai harci hangyának :)

Tegnap teniszeztünk a tábornan Andrew-val. Ben készített teniszütőket, marha jók. Fogott két darab műanyag kukafedélt, és azokat celluxozta fel valami fanyélre. Teniszlabdánk az van, jó volt egy kicsit mozogni, merthogy a növénynézéstől meg a jegyzeteléstől nem annyira merülök ki, és ilyenkor még az elalvással is vannak problémáim. De holnap vagy holnapután már végre megyek újra a bonobókhoz!!