2009. január 17. Lui Kotale

Tegnap megtartottuk a legrövidebb botanika napot... Elvileg nyolc óra körül indulunk minden nap, de délelőtt esett az eső, így nem mentünk ki Rigóval, de aztán 10 körül elállt, úgyhogy odamentem hozzájuk és kérdeztem Rigótól, hogy akkor mit szeretne. Azt mondta, hogy menjunk a B útra (összesen 7 botanikai nap van, minden nap másik úton megyünk vegig). Csodálkoztam, mert általában szabottan következnek a napok egymás után, és a B-t csak néhány nappal azelőtt csináltuk meg. Mivel ennek a munkának pont az a lényege, hogy nyomon kövessük, hogyan változnak a növények az idővel, mondtam neki, hogy a B nem lesz jó, a Sud-BS következik, menjünk sorrendben, minek felrúgni a rendszert. Felnézett az égre (hogy miért, arra utólag elég jó magyarázatot találtam...) és aszonta, jó, én vagyok a főnök, menjünk a Sud-BS-re akkor. Ettünk egy falatot, merthogy csak jóval ebédidő után érünk majd vissza, így hogy késve indulunk, és bevettük magunkat az erdőbe. Meglepően gyorsan ment, aminek amúgy örültem, bár fel voltam készülve lelkileg a tyúklépésre. Megyünk-megyünk, és szép lassan kezd sötétedni az erdő... Mondom, lehet, hogy esni fog? Aszongya, lehet. Hát mondom, menjünk azért tovább, ha már kijöttünk, azért megkérdeztem, mert közben leesett a tantusz, hogy azért akart a B-re menni, mert onnan könnyű visszajönni, ha esetleg esik (a Sud 3800 m-nél kezdődik)? Aszongya, igen, azért. Persze én voltam a hülye, hogy nem kérdeztem meg, hogy miért változtatunk a sorrenden, de az az igazság, hogy ő más sorrendben halad, mint Kabemba, és ennek tudtam be, hogy most is változtatni akar. Mindegy, a lényeg, hogy 3000 méterhez érve olyan sötét lett az ég, hogy elő kellett venni a fejlámpámat és hangosabban kellett beszélnünk, úgy fújt már a szél. Mondom, talán forduljunk vissza. Aszongya, én vagyok a főnök, mondjam meg én... De akkor már kiabáltunk! Mondom, igen menjünk!!! Az egy dolog, hogy lehetetlen ilyen időben dolgozni, mert nem lehet látni semmit a fákból, de ráadásul veszélyes is az erdőben lenni, mert ilyenkor dőlnek az óriásfák az ember fejére... Szóval elindultunk visszafelé, én fejlámpával, ő elég jól lát a sötétben is (mint minden itteni). Kérdezi, hogy fussunk-e. Hát mondom, ne, akkor már levágtam, hogy az egész azért történt, hogy engem megfuttassunk :), de próbáltam még ellenállni. 2000 méter környékén elkezdtett ömleni az eső, de mintha dézsából öntenék, és bár akkor már mindegy volt, mondtam, hogy hát akkor fussunk... Úgyhogy futottunk két kilométert, majd bőrigázva megérkeztünk a táborba...

A helyiek mindig tudják, ha esni fog, de mindig szólnak is, illetve nem is akarnak ilyenkor bemenni az erdőbe pont a fent említett okok miatt. De Rigó úgy tűnik nem egyszerű eset... Persze mindenki más egyéniség, és mindenkivel meg kell tanulni együttdolgozni, de hamarosan jön Kabemba, így Rigóval nem fogok már többet dolgozni, úgyhogy asszem, csak végigcsinálom vele ezt a hete, aztán bájo (a viszlát lingalául..). Amúgy annyirra tudják, hogy esni fog, hogy pl. ma reggel 6:30-kor hallottuk a fekete-fehér kolobuszokat (Colobus gereza, nemtom sajnos a pontos magyar nevét) az erdőben vokalizálni, és erre mondja Lovis, hogy 9:30-ig esni fog. Esett.

Hozott viszont jópár növénymintát Rigó valamelyik nap, úgyhogy volt mit csinálnom, fél nap a herbárium fölött ültem. Mivel termések is voltak az ágakon, mindenféle méréseket végeztem magukon a terméseken meg a magokon. Kint ültem a napon, jól meg is kapott mire végeztem, de nem bántam igazán, mert elég ritkán vagyunk kint a napon és ritka, hogy lesüljek. A fénykép herbárium kezd igazán szép lenni. Különösen azt szeretem, amikor közeli képet kell készítenem a virágokról vagy termésekről. Mivel annyi féle színűek meg formájúak, tiszta tiritarka a fényképek összessége. Azért nem hiszem, hogy botanikus leszek, de mindenesetre szeretem nézegetni...

Egyébként annyira rekkenő hőség volt a nagy eső előtt, amikor a herbáriumon is dolgoztam, hogy délután Daviddel és Andrew-val elmentünk úszni a Bompusára. Nagyon jól sikerült! Hihetetlen, hogy ezt is megertük, hogy önként és dalolva megyek a sárba, merthogy ahhoz, hogy elérjük a folyót át kell vernünk magunkat vagy 500 méter sáron... De amikor odaértünk és belevetettük magunkat a vízbe, az nagyon jó volt! Úsztunk egy kicsit, meg lubickoltunk, aztán iszappal dobáltuk egymást (bár én ebből a játékból hamar kiszálltam, mert számomra nem volt igazán élvezeti értéke...), tényleg jólesett. A legjobb az volt, amikor a folyó felett lévő liánokba kapaszkodva lógáztunk, sőt, az egyiken, amelyik hurokszerűen lehajlik, hintáztunk is! Ráültettek, és aztán meglöktek, mint játszótéren régen... :), és az nagyon jó volt!! A lejövetel nem volt túl elegáns, mert előre hasassal szálltam le a liánokról :), nem akartam hátrabukfencezni, mert volt ott egy kidőlt fatörzs, gondoltam, nem hiányzik, hogy agyalapi törést kapjak. Aztán visszablattyogtunk a sáron keresztül és a táborban gyorsan lezuhanyoztunk.

Apropó fürdőszoba (vagy mi): készül az új latrina! Úgy tűnik, hogy átlagban évente egyszer ásnak egy újat. Most, hogy már hatan vagyunk, tényleg nem árt, mert kezd büdös lenni... Úgyhogy David megkérte Djamant, hogy ezalatt a két hét alatt, amíg itt van, szép lassan, maga beosztva az idejét ásson egy újat. Nagyon mély lett, bár Andrew minden nap elmondja, hogy nem elég mély. Valószínű igaza van, mert hamarosan már kilenc ember használja majd... Még nincsen teljesen kész, de már alakul, a tetőt már megcsinálták főlé, de még magát a latrina fedelét még nem. Addig még marad a régi.

Amit még el akartam mesélni: most, hogy Delphine már csak emlék, kezd világossá válni, hogy egyedül nőnek lenni öt terepbiológus férfi között nem leányálom, hogy stílusos legyek... Bár én vagyok a jingle princess (David időnként dzsungel princessnek hív, de a katasztrofális francia akcentusa miatt dzsingelnek hallatszik, amit jobban is szeretek, mert kevésbé szerénytelen...), ez nem segít azon, hogy úgy viselkednek a fiúk, mint a... disznók... Mind közül kiemelkedik David, aki a böfögések, fingások (amialatt ezt írom itt ül, sakkozik Isaac-kel és fingik! áááá) és vakaródzás mellett köpköd az asztalnál és kinyalja a tányérját. Ettől feláll a szőr a hátamon. A köpködést alábbhagyta, bár ha szólok érte, akkor már nem princess vagyok, hanem biccs :) , és sikerült leszoktatnom arról, hogy a reggeli banánt a szájában darabolja fel. A dolog úgy történt, hogy fogta a banánt, meghámozta, majd a szájába tömve, mint apró daraboló felkarikázta majd visszaköpte a tányérjába... hihi Ettől annyira felfordult a gyomrom, és annyit mondtam, hogy abbahagyta (mert a littel biccs nem szereti...) És hát ehhez tartozik még, hogy amikor együtt eszünk a munkásokkal, nekem ég a pofámról a bőr. Mert míg a helyiek teljesen kultúráltan, a kanalukat késnek használva (merthogy késünk az nincs...) késsel-villával esznek, addig ezek... hát.. Szemforgatás... :)