2009. január 25. Lui Kotale

A múlt héten bejöttek a harci hangyák a táborba, de most rendesen, elképesztő volt. Eddig minden alkalommal, amikor bejöttek, leginkább csak egyenes sorban mentek, esetleg ha találtak valami ehetőt, akkor egy kis időre szétoszlottak, de aztán nagyon gyorsan visszaálltak hadirendbe.

De most... rendesen a lepedő felállásban ellepték tábort. Valamikor hat előtt kezdődött a dolog és csak tíz óra körül tudtunk kimenni Rigoval dolgozni. Fantasztikus volt, gyakorlatilag egy hangyaszőnyeg volt a táboron, és ami élt és mozgott bezabálták. Egy rovarász végigbőgte volna az egészet, az tuti. A világ összes rovara menekült előlük, a fülbemászók kacskaringózva rohantak, a pókok és szöcskék ugráltak, a csótányok tepertek a kis lábaikkal, de nem volt menekvés. Olyan rovarokat láttam, amiket eddig nem, a legjobb egy sétáló levél volt (megmenekült, nemtom hogyan, mert tényleg csak sétált...). Szóval ahogy már korábban írtam a hangyákról, az a taktikájuk, hogyha érzékelnek valamit (nem látnak, vakok), akkor rácsatolnak a rágóikkal és nem eresztik. Ez az emberek esetében csak szentségelést okoz, de a rovaroknál azt jelenti, hogy ahogyan rohannan egyre több hangya csatol rájuk, egyre lassabban tudnak menekülni, míg megállítják őket a hangyák, és ezzel vége. Száz hangya rohan rájuk ilyenkor egyszerre, leszedik a lábaikat, szétkapják a testüket, szó szerint ízekre szedik őket. Csináltam sok kis viedót, volt egy beteg lepke a táborban, nem tudott rendesen repülni, elképesztő, ahogy száz hangya szaggatja a testét, de egyik sem akarja a szárnyát, úgyhogy csak csapkod a szerencsétlen hanyatt fekve. Fantasztikus, hogy milyen elképesztően szervezettek ezek a hangyák.

Na és a lényeg: Lobeltát is meg akarták enni!! Kb. 2 óra kellett a hangyáknak, hogy a tábor egyik feléből a másikba érjenek, az én sátram meg tetőm volt az egyik utolsó, amit megtámadtak. Elképesztő volt, ahogy kúsztak fel a tetőmre, lehetett látni, ahogyan menekülnek a rovarok, ugráltak le a tetőről, mint emberek az égő házakból. Egy Lobeltánál kisebb pók is leugrott (rossz ötlet volt), egy kis gekkó vagy két és fél méteres vetődéssel menekült meg. Az én Lobeltám.. ugye ő nappal alszik, merthogy éjjel aktív de kikergették a hangyák az ágyából... egy fejjel lefelé fordított vödrön követtem meg filmeztem az eseményeket, hol sikítozva, hol csak némán szurkolva. Lobeltának más taktikája volt, mint a többi rovarnak (vagy csak nagyon álmos volt..), egy helyben állt, és amikor egy-egy hangya rácsatolt, akkor nem rohant el (amúgy ez volt a lehető legjobb, amit tehetett), hanem a lábaival kopogtatva rázta le a dögöket. Néha-néha odébbment öt centit, de azt is lassan. Amikor több hangya volt rajta és nagyon kopogtatott, akkor én csak sikítoztam, hogy Nooooooooo, do something!! :) És végül otthagyták a hangyák!! Hihetetlen szervezettséggel a lepedő felállásból két perc alatt sorba alakultak, és lejöttek a tetőmről. Elképesztő élmény volt, persze elég sok rovarnak nem...

Mi volt még... Ja, a fiúk. Andrew és David nagyon betegek, okádnak, meg lázasak meg gyengék. Az egész kb. egy hete kezdődött, Andrew gyenge volt, aztán belázasodott, aztán jól lett egy napra, akkor David hányt meg lázasodott be, majd ő is jól lett másnapra. Andrew, aki már vagy 10x volt maláriás tagadta, hogy maláriája volna, azt mondta, hogy az nem ilyen, bár fenntartotta, hogy ez lehet egy más fajtája, de nem tartotta valószínűnek. Az, hogy kettőjüknek tök egyszerre jött elő szintén ez ellen szólt, inkább valami fertőző betegségre gyanakodtunk. De aztán két nappal ezelőtt Andrew olyan rosszul lett és olyan magas lett a láza, hogy deliriumos volt, nem lehetett tovább tagadni, hogy ez bizony malária, úgyhogy David, aki akkor éppen jól volt gyorsan bevette a gyógyszert, Andrew-nak várnia kellett, amíg nem hányta ki... Ez valamikor kora délután volt, akkor kimentem a bonobókhoz, és arra jöttem vissza, hogy Davidnak negyven fok feletti láza van. Ráraktak valami borogatásokat, dehát nem sokat használt, inkább nyugtatgatták, hogy még van két fok, amíg meghal...!! :) De nem adtak be neki lázcsillapítót, mert David azt hajtogatta, hogy az van a gyógyszer előiratán, hogy mielőtt bevesz más gyógyszert, konzultáljon kezelőorvosával stb... Úgyhogy nem adtak be neki semmit, én el sem hittem, inkább azonnal hazatelefonáltam, hogy tudják meg, hogy mit lehet beszedni a gyógyszerrel, persze sima paracetamol mehetett neki, úgyhogy belediktáltam ezer grammot meg az egyik vizes törölközőmet is ráterítettem. Ő Andrew-val ellentétben teljesen eszénél volt, és inkább csak röhögve (?) ordított, mikor a törölközőt ráraktuk... Nem azt mondom, hogy nélkülözhetetlen vagyok, de hogy nem adtak gyógyszert neki negyven fokos lázzal...

A bonobók helyesek továbbra is, most hogy Andrew nem tud kimenni hozzájuk, igyekszem helyettesíteni, úgyhogy a táskám folyton tele van bonobo kakával (székletminta szépen mondva), és rendszeresen a fülem mögött csurog a bonobópisi (vizeletminta...), de nagyon élvezem. A kicsiktől folyamatosan berosálok, Zed még mindig nincs elválasztva, nem hajlandó elválasztódni, és egyfolytában hisztizik, hogy az anyja vigye a hátán meg szoptassa meg. Tegnap hátrabukfencezett visítva, majd a földet csapkodta, végül csücsörítve kérlelte az anyját, aki végül ismét beadta a derekát. Ránézésre Zed legalább 15 kiló, Zoe nagyon türelmes...

Legközebb folytatom, most mennem kell, mert még mindig a generátorról dolgozunk.. Talán pár nap múlva érkezik az új áramatalakító, nagyon várjuk már...