2009. február 8. Lui Kotale

Andrew-val kettesben mentünk bonobozni, mert mind a három fiú kidőlt, vagy lázasak voltak, vagy hasmenésük volt. Kb. 6 km-re voltak a bonobok, de mostanság egyre későbben kelnek, háromnegyed hat fele, úgyhogy nem kellett szörnyen korán kelni. Azzal kezdődött a nap, hogy alig találtuk meg a bonobókat. A bonobómunkás is beteg, és a vágásnyomok félrevezetőek voltak, pontosabban összevissza mentek. Elvileg vágnak egy kis utat nekünk az ösvénytől a fészkekig, de aznap tényleg össze-vissza mentek ezek a kis utak is, úgyhogy csak véletlenül találtuk meg őket másfél óra keresgélés után... Lehet, hogy jobb lett volna, ha nem találjuk meg őket...

Egyébként a fele nap jó volt, elég sokat mentünk mocsárban, de nem túl gyorsan, úgyhogy bírtuk követni a csapatot. Volt egy helyes jelenet az egyik anyával, Uma-val, aki megkaparintott egy gyümölcsöt, és azt majszolta, míg két fiatal, egy hím meg egy nőstény kunyerált töle. A kunyerálás, hacsak nem vagy a gyereke valakinek, az ember (mármint bonobó) arcától 2 cm-re való bámulást jelent. Ezek a fiatal bonobók, Roque, a hím, aki még kölyök, 6 év körüli, de már teljesen független, a másik pedig egy szubadult nőstény, olyan 8 év körüli ott álltak csorgó nyállal Uma körül és könyörgő tekintettel próbáltak egy-egy falatot szerezni a gyümölcsből. Nem sikerült... Néztek a gyümölcsre, néztek Umára, semmi nem használt.. Volt egy másik érdekes dolog is, Ben az egyik felnőtt hím éppen be volt valamiért kattanva, és tök gyagyás múdon az anyja orra előtt cibálta meg az egyik fiatal hím (egyébként Roque) lábát. Na, az anyjának se kellett több, úgy lekergette a fáról Bent, hogy öröm volt nézni. De Bennek nem volt jó napja, úgyhogy vissza-visszajárt Roquéra, amíg Rio, a mama nagyon el nem kergette tőle. Volt egy kis összetűzés egy vörös kolobusz csapattal is, de nem lett belőle húsevés, úgyhogy csak követtük a bonobókat egész addig, amíg Andrew egyszer csak azt nem mondta, hogy innen nem mehetünk tovább, úgyanis elértünk a Badzungu folyóig, ahol a másik falu erdeje kezdődik. Úgyhogy csak álltunk a patakban, elintegettük a bonobókat és gondolkodtunk, hogy merre menjünk vissza. Andrew a GPSre pillantva gyorsan kiötölte, hogy a Libeke, a gyönyörű elefántos hely nincs messze, a patakot követve elérhetünk oda, majd ott párszáz méterre már kezdődik a B, a főűt. A terv több szempontból is tetszett, egyrészt a Libekét imádom, másrészt utána a B-n gyorsan visszaértünk volna a táborba.

Andrew a GPS-en új oldalt nyitott az új útnak, és elindultunk a patakban. Kb. 25-30 méterre jutottunk, én valamiért, nem emlékszem, hogy miért, azt hiszem, hogy begörcsölt a hasam egy pillanatra, és megálltam, hogy megvárjam, amíg kiáll a görcs, hallom, hogy azt mondja Andrew, hogy erre nem fog menni, mert túl mély a víz. Talán válaszoltam is, nem emlékszem, a következő, amit hallottam, hogy kiabált, sőt ordít, hogy „Nem jó, itt nem jó, nem jó!!!" Rettenetesen megijedtem, nem láttam őt pár behajló bokortól, de a hangjából tudtam, hogy valami borzalmassal találta szemben magát, és azt is éreztem, hogy állatokról van szó. De akkor még mindig nem tudtam, hogy mi van, és csak álltam egy helyben (kb 5 mp-ig, de egy örökkévalóságnak tűnt), amikor azt ordítja, hogy „Menj vissza, menj vissza, menj vissza!!!!!!" Én a patakban elkezdtem visszafele rohanni, de ahol elindultunk, ott megálltam, hogy halljam, hogy mi van. Az volt, hogy kiabált, de nagyon. Hogy Kati és hogy jaj és hogy Kati és hogy jaj. Iszonyatos volt, még mindig nem tudtam, hogy mi van!!! Néha láttam egy-egy pillanatra, ahogy a mocsárban próbál menekülni, de a fáktól meg bokroktól nem láttam rendesen. Ahogy kiabált, az volt a rettenetes, a vér is meghűlt bennem. Mert Andrew annyira erős és bátor, tapasztalt, el nem tudtam képzelni, hogy mi váltja ki belőle ezt. És csak akkor ordította, hogy menjek a víz alá, mert darazsak!! De közben én már elindultam utána, hogy segítsek neki. Na, itt értek engem is utól a darazsak, egyszerűen elmondhatatlan. Akkor már nem a patakban voltam, hanem a járhatatlan mocsárban. A darazsak ellen két dolgot lehet tenni, víz alá bukni vagy elfutni. Egyiket sem tudtuk!! Az egyetlen lehetséges dolog, amit tudtam csinálni, hogy belevetettem magam a sárba, olyan mélyre, amilyen mélyre csak tudtam, dehát, az nem volt sok. Ott feküdtem, próbáltam kihúzni magam valami talpalatnyi helyre, de minden alkalommal, amikor ezt csináltam jöttek és csíptek. Annyira ijesztő volt, kicsik voltak, nem láttam őket, csak hallottam, amint kis bombázóként röpködnek körülöttem, akkor már én is sikítottam, nem tudtam mást csinálni. Belenyomtam a fejemet a sárba, de mivel rohantam és pánikban voltam, alig kaptam levegőt, ki kellett venni a fejemet, hogy levegőt kapjak. A hajam kibomlott, tetőtől talpig saras és vizes voltam. És nem bírtam haladni a sárban. Végül azt a taktikát választottam, hogy csak fekszem egy helyben, próbálok mozdulatlan maradni, hátha nem vesznek észre, és békén hagynak. Végül úgy tűnt, hogy ez bevált, mert elmentek... Andrew-val kiabáltunk egymásnak, ő azt kérdezte, hogy velem vannak-e még a darazsak, én pedig, hogy tud-e lélegezni. Végül nagy nehezen utolértem vagy 100 méter múlva. Azt mondta, hogy ne ijedjek meg, mondom ajjaj, ez nem jó jel. Odaértem, és a feje már dagat fel, de durván. Kérdezte, hogy mennyi csípett meg engem, mondtam, hogy max 10. Téged? - kérdeztem, aszongya, párszáz. Többszáz darázscsípés!!! Akkor eldobtam a táskámat, előkaptam a műholdas telefont, hogy azonnal segítséget hívjak a táborból, és hogy hozzák az antihisztamint. Nem működött az a rohadt szar, nem tudom, hogy miért.

Andrew hálIstennek abszolut lélekjelenléténél volt, és emlékezett, hogy az elsősegélycsomagjában van antihisztamin. Azt elővette, de akkor már remegett az összes tagja a méregtől. Nem is remegés volt, egyszerűen mozgott keze-lába, akaratlanul. Na, akkor ijedtem nagyon meg másodszor. Hogy hogyan fogunk innen kijutni ebből a dzsuvából valahova, ahol működik a telefon!?!?! Andrew-nál volt a GPS, és a reszkető tagjai ellenére azonnal mondta, hogy északnak kell mennünk. Én közben folyamatosan próbálgattam a telefont, de nem működött. Hihetetlen, hogy milyen erős Andrew, eddig is tudtam, de amit aznap végigcsinált, az szinte emberfeletti. Úgy tepert a dzsuvában, hogy a tucatnyi csípésemmel alig bírtam követni. Végül nagyon gyorsan kijutottunk a Badzungu táborhoz (ahol az elefántos kaland során aludtunk Daviddel). Ott már működött a telefon, csak éppen annyira szakadozott a vonal, hogy egy büdös szót nem értettünk egymásból, hiába hajtogattam, hogy „vészhelyzet". Szerencsére annyit értettem, hogy azt mondja, Ben, hogy írjak egy sms-t, hogy mi van. Be kell valljam, hogy nekem akkor ez a megoldás nem jutott eszembe, úgyhogy nagyon jó, hogy mondta. Épp csak elkezdtem írni az sms-t, mondtam Andrew-nak, hogy üljön le, de akkor más sokadszorra mondta, hogy iszonyatos fájdalmai vannak, és hogy adjak fájdalomcsillapítót. Azt mondtam neki, hogy nincs nálam, mert nem tudtam, hogy az antihisztaminnal milyen kölcsönhatásba léphet a fájdalomcsillapító, viszont azt tudtam, hogy Andrew iszonyatosan erős, bírja a fájdalmat és a leges-legfontosabb most az, hogy az antihisztamin dolgozzon. Szóval csak járkált fel-alá, majd azt mondta, hogy nem bír ülni, mennie kell, mert iszonyatosan fáj, nem bír egyhelyben maradni. Kértem, hogy legalább lassan menjen, hogy a méreg ne terjedjen annyira gyorsan a vérében, de szerintem meg sem hallotta. Közben végeztem az sms-sel, csak annyit írtam, hogy „Vészhelyzet, Badzungu camp, hozzatok függőágyat és antihisztamint". Eldobtam a táskámat, és rohantam Andrew után. Annyira gyorsan ment, hogy alig bírtam utolérni. A telefonnal bíbelődtem, hogy utolérjek valakit, aki megmondja, hogy milyen fájdalomcsillapító megy az antihisztaminnal, de nagyon nem ment. Mindenesetre utolértem Andrew-t és mondtam, neki, hogy úton vannak a táborból, ahonnan közben érkezett az sms, hogy három ember függőágyastul, antihisztaminostul úton van. Hátra sem nézett, csak ment tovább. Akkor megint újra meg újra meg kellett állnom a telefon miatt, úgyhogy megint lemaradtam, és megint csak a fájdalmas kiáltásait hallottam. Annyira féltem, hogy egyszer csak belebotlok, amint kékülő fejjel fekszik az úton!! Félúton (3 km) találkoztunk a segítséggel, én épp csak beértem Andrew-t megint, és ahogy rámnézett, rögtön láttam, hogy lohad az arca, egyértelműen kisebb volt (még mindig kétszer akkora, mint volt). Nem akart a függőágyba feküdni, főleg a fájdalom miatt, ha ment, kevésbé fájt. Csak levette az ingjét meg a hátizsákját, és odaadta az egyik helyinek, és így masírozott tovább. Így mentünk vissza a táborba, én megint lemaradtam Daviddel, nekem is kezdtett fájni a nyakam, de csak két ponton, el sem tudtam képzelni, Andrew-nak milyen fájdalmai lehetnek.

Végül megérkeztünk a táborba, de már 100 méternél várt Kabemba meg egy szakács, aztán 50 méternél is aggódó arccal álltak a többiek. Andrew leült, belediktáltak 3 ibuprofént, akkor kiderült, hogy 3 km-nél David még 3 antihisztamint belediktált, öntözték hideg vízzel, hogy az égető fájdalom múljon, nem sokat használt, úgyhogy csak járkált föl-le, föl-le. Akkor telefonáltam haza, hogy beszéljenek egy orvossal, hogy egyaltalan mire számítsunk. Persze az üzenet az volt, hogy ennél sokkal kevesebb csípéssel is kórházba viszik az embert otthon. Hát jó... Mindenesetre azt is üzente a dokinő, hogy ne engedjük leesni a vérnyomását, és jegeljük a bőrét. Akkor rögtön belediktáltam egy kávét, meg mégegyet, aztán bekapcsoltam a hűtőt, raktunk bele vizet, hogy azzal hűtsük a bőrét. Aztán szép lassan hatott az ibuprofén, meg a jegelés, de órák kellettek hozzá, akkor a raktárban, ahol a leghűvösebb volt, ledölt valami matracra, amit talált, én előszedtem a szúnyoghálóját, hogy fölérakjam, hogy békében pihenhessen. Etettük, itattuk, amikor kért valamit.

Közben nekem egyre jobban fájt a nyakam, és már csak fájdalmasan tudtam mozgatni a fejemet, akkor mondták a fiúk, hogy az nem két csípés, hanem 15, meg kikurkászták a hajamba akadt darazsakat. Biztos, ami biztos, bevettem én is egy antihisztamint meg egy ibuprofént, bár valószínűleg ellettem volna nélkülük is, de olyanokat mondtak otthonrol a telefonban, hogy jobbnak láttam elővigyázatosnak lenni.

Szóval számolgattam Andrew-n a csípéseket. A karján meg a vállán voltak olyan csípések, amik látszódtak, szóval volt piros pötty a helyükön. Csak ezeken a testrészein számoltam össze 100-at. A nyaka meg a feje 1 nagy duzzanat volt, piros pöttynek nyoma sem volt, úgyhogy úgy gondolom, hogy a nyakán és a fején további 100, de inkább 150 csípés volt. Engem a hajam mentett meg, Andrew kopaszra nyírja a fejét, úgyhogy ott csípték, ahol akarták.

Na hát ez volt... Még másnap is kicsit puffadt volt, a feje plusz menekülés közben egy ág megbökte az egyik szemét, és az puffadt és véreres volt, ami miatt az arca még mindig nem a régi, de már alakul... Hát nem kis kaland, az biztos. Nem hiányzott, senkinek sem, de neki, aki épp csak kijött a maláriából biztosan nem. Persze mondanom sem kell, hogy mialatt írom ezt az emailt már kint van az erdőben (tegnapelőtt történt a dolog), hogy keresse a bonobókat. Ha visszajöttek a másik erdőből, akkor remélhetőleg megtalálják őket.