2009. február 18. Lui Kotale

Ezt nem hiszem el. Állunk az erdőben, épp elhagytak bennünket a bonobók, Isaac a GPS-én nézi, hogy milyen irányban volna érdemes továbbindulni, miközben valami bogarat próbál a füle mellől ellegyezni. Legyez-legyez, egy kicsit odébb is megy, amikor meghallom a dongást. A vészcsengő az agyamban hamarabb megszólalt, minthogy felfogtam volna, hogy miért. Egyszer csak valami fura érzés a mellkasomon, valami fekete dög megcsíp - mi? Fekete dög? Darazsak!!!! - ordítom Andrew felé, Fussatok!!!- ordítja Andrew vissza. Nem kellett kétszer mondania, öten öt fele futottunk, sugárirányban, csak hallottam Isaac fájdalmas kiáltásait és némán imádkoztam, hogy Andrew-t ne kapják el. Azt hiszem, hogy egyszer eltaknyoltam, de nagyon gyorsan talpra álltam, és rohantam tovább, az akkor már lejtős terepen. Aztán egyszer csak meg kellett hogy álljak, hallgatóztam, donganak-e még, de nem hallottam. Kezem-lábam remegett, de durván. Akkor elkezdtünk egymásnak kiabálni, hogy mindenki rendben van-e. Hozzám Ben volt a legközelebb, mondta, hogy ő épp az ösvényen van, menjek felé. Mondtam, hogy én ugyan el nem mozdulok innen, de mondta, hogy menjek csak, nincsenek darazsak. Kérdeztem, hogy Andrew jól van-e, de nem tudta. Azért aggódtam, mert az előző eset után egy csípés is elég lehet ahhoz, hogy olyan allergiás reakció kapjon, hogy nagyon rossz vége legyen a dolognak. Aztán ahogy kiértem az ösvényre Andrew és Isaac is kiért, Andrew jól volt, megúszta csípés nélkül, Isaac viszont kapott rendesen, vagy 30 helyen megcsípték. Rögtön emlékeztem, hogy ő a legallergiásabb közülünk, még inekciót is hozott magával, ha valami miatt anafilaxiás sokkja lenne. Először nem látszott semmi, mondta, hogy jól van, mehetünk, kereshetjük a bonobókat. Bevett azért egy antihisztamint, biztos ami biztos, és egy kicsit le is ültünk. Ahogy ülünk egyre jobban vakarózik, és amikor felhúzta a pólóját, hogy megnézze, miért, már 2 centisre duzzadtak a csípései, amik további 3 perc múlva már lúdtojás nagyságú vörös duzzanatok voltak. Olyan allergiás reakciót mutatott, amit még életemben nem láttam, az egész testét hólyagok kezdték borítani, függetlenül attól, hogy hol csípték meg a darazsak. Viszketett, mint a rühes kutya, úgyhogy Andrew-val együtt sürgősen visszaindultak a táborba. Mi Luke-kal maradtunk, hogy megkeressük a bonobókat, hallottuk is őket, de mire közelebb értünk hozzájuk nem hallottuk őket többet, úgyhogy átadtuk a terepet Djamannak, akinek jobb füle van, mint nekünk és visszajöttünk a táborba. Isaac az étkezőasztalnál ült, láthatóan jobban volt, de szinte az egész testét ellepték a hólyagok, amik akkor már fakultak és nem is viszkettek többet. Hát ijesztő volt, nagy mázlink volt, hogy ez alkalommal olyan terepen voltunk, ahol tudtunk futni.