Két napom van hátra itt Lui Kotalban. Tegnapelőtt elintegettem a bonobókat, egy nagyon jó napon, valahogy úgy alakult, hogy csak én voltam velük, a többiek mind lemaradoztak (mert így utolsó nap még emlékeztettek a bonobók milyen is combig sárban liánt vágni), és nagyon élveztem a felelősséget és a lehetőséget. Talán még utolsó nap reggel kimegyek egy búcsúlátogatásra, még meglátom, de addig még dolgoznom kell a herbáriumon, úgyhogy maradok a táborban. Megkértem Cécéemet, a halászt, hogy vigyen ki reggel a folyóra, amikor a hálókat megy ellenőrzi.

Szerettem volna látni egy kicsit még a folyót, mert annyira gyönyörűszép, és talán néhány emlős és madárfajt, amiket amúgy nem. Mindenki, aki kimegy a folyóra vízilóban reménykedik (kivéve a helyieket..), de szerintem még senki nem látta őket. Én sem, de annyira szép volt a folyó, hogy csak a folyópartot szegélyező fák látványától is túlcsordult a szívem, nagyon szép volt. Amikor a Libekéhez mentünk Daviddal, akkor mondta, hogy azért is lesz nagyon jó odamenni, mert itt az erdőben egyszerűen nem tudunk messzire nézni, és jót tesz a szemnek meg a léleknek, ha egy kicsit nagyobb térben van. Azt hiszem, ezért is olyan nagyon jó a folyón, mert kinyílik a tér. A halak annyira nem örültek a látogatásnak.. Láttam néhány kacsát meg valamilyen jégmadárszerűséget, örültem nekik, nagyon szépek voltak. Reggel hattól kilencig voltunk voltunk kint és aztán egész nap a herbáriumon meg az adatbázison dolgoztam, meg Daviddal bohóckodtunk, jól telt a nap. Remélem, kijutok még a bonobókhoz.

Tegnap este pedig megtartottuk a búcsúztatónkat. Hárman is itt hagyjuk holnap Lui Kotal-t, Isaac, Andrew és én. Lotoko nem jött a faluból, ami miatt a helyiek és mi felváltva morogtunk (David állította, hogy ő megtett mindent, hogy küldjenek...), de egy csirke azért igen. Mivel már gyakorlatilag mindenből kifogytunk kenyeret sem sütöttem, maradt a csikuanga meg a fufu meg a sok zöldség. Azért vacsora után elővarázsoltam a féltve őrzött Unicumom maradékát és szétosztottam a helyiek között. Az a fej, amit Djaman vágott, ahogy lehajtotta, öröm volt nézni, hú, de utálta!! De örültek, hogy megosztottam velük és aztán persze elkezdtek énekelni. Annyira szeretem, amikor énekelnek, mert hirtelen mindenből hangszer lesz és akár csak hárman is olyan hangulatot teremtenek. És ilyenkor, amikor búcsú van, beleszőnek bennünket az énekekbe, így a kikundu énekekben időnként annyit hallottunk, hogy Mama Kati meg Papa André meg Isaka.

Végül ma reggel kimentem elbúcsúzni a bonobóktól. Közel voltak, 2000 m-nél, és nem is keltem időben, mert az első fél órában, fél öttől hatig csak ébredeznek meg mocorognak, de nem lehet látni őket a fészkeikben. Azért sikerült úgy elhúznom a saját ébredezésemet, hogy végül futva mentem ki, némán reménykedve, hogy még ott lesznek fél hétkor, amikorra odaérek. De ott voltak és valahogyan nagyon jól jött ki az egész. Egy magas Maku fán találtam meg őket (Luke, Ben és Isaac ott voltak fél hattól), de elég hamar lejöttek és annyira szerencsés voltam, mert ott álltam, ahol lejöttek a fáról, hogy menjenek további élelmet keresni, és kb. 10 méterre tőlem mindannyian (akik az aznapi csapatban voltak) egy kis fára ugráltak le, hogy aztán a törzsén lekúszva haladjanak tovább. És ahogyan erre a kis fára ugrottak, mindannyiukat megnézhettem így utoljára és hát ez szívmelengető volt. Utoljára Dantét láttam.

Aztán visszablattyogtam a táborba és nekiestem a pakolásnak. A jó állapotban levő ruháimat és egyéb ingóságaimat ott hagytam a helyiek feleségeinek, gyerekeinek, és csak amit nem volt pofám elajándékozni, mert annyira koszos vagy szakadt volt hoztam el. David sokat segített és vízhatlan hordókba pakolta szét a cuccaimat. Illetve mindenkiét, és így egy kicsit nagyon nem tudtuk, hogy kinek mije hol van, de legalább nem lettek vizesek.