2009. február 26. Lompole

Az út Lompolebe eseménytelen volt, gyorsan, négy és fél óra alatt megtettük. Siettünk, mert késve indultunk, és tudtuk, hogy ránk fog sötétedni. És hát így is lett, amivel viszont nem számoltunk, hogy a hat hordárnak nincs fejlámpája, az indulási kavalkádban ez elfelejtődött. Úgyhogy felosztottuk egymás között azt a három fejlámpát, amink volt, hogy így világítsunk egymásnak. Én odaadtam a lámpámat az egyik hordárnak és Andrew után mentem közvetlenül. A terv jó volt, a kivitelezés kevésbé, ugyanis a felállás úgy alakult, hogy Andrew nagyon gyenge fejlámpájának fénye után mentem én, mögöttem pedig az a hordár, akinek én adtam a nagyon erős fejlámpámat. Ő pedig jót akart, úgyhogy telibe világította a hátamat. Ennek az lett a következménye, hogy a saját árnyékomtól abszolút semmit nem láttam, pedig akkor még volt vagy három kilométer hátra erdőben illetve egy kisebb szavannán. Hát szentségeltem rendesen minden egyes gyökérnél, amiben pofára estem.. De én egy szót se szóljak, mert emiatt aztán Isaac vezetett öt hordárt, akiknek nem az volt a baja, hogy árnyékot vetnek, mert nem volt miben árnyékot vetni... Ők végül csak 10 perccel utánunk értek be és Isaac újságolta, hogy az egyik hordár szegény frankón telibenyomott egy útra dőlt fatörzset, ami olyan másfél méter magasan figyelt...

Na és hát azt akarom mondani, hogy olyan finom csikuangát ettem a faluban, hogy megnyaltam mind az összes ujjamat. Nem hittem el, jó, hogy nagyon éhes voltam, mert korán ebédeltünk, hogy aztán jó későn induljunk el a 20 km-es útra, de ez a csikuanga nagyon ott volt. Pörköltet ettünk hozzá meg spenót-szerű nagyon csípős zöldséget és annyira finom volt minden! Aztán lezuhanyoztunk és lefeküdtünk a sátrakba.

Másnap nem keltünk túl korán (hatkor), és még kicsit körbejártuk a falut, megnéztük az iskolát, fényképezkedtünk, aztán összeszedelőzködtünk, hogy megtegyük az utolsó öt kilométert Ipopéig. Sokan jöttek velünk Lompoléből, köztük két kis pocok, akik folyamatosan nyomták a sódert Andrew-nak és meg kellett zabálni őket. Egy kisfiú és egy kislány volt, a kislányon szoknya, kezében egy esernyő és úgy riszálta előttünk. Tüneményesek voltak.

A kisrepülővel érkezett Martin és Bastian, akik fél évet maradnak, és Gottfried aki egy hónapra jött. Negyed órát tudtunk csak beszélni, amíg ki meg bepakoltunk a repülőgépbe, aztán „by o". Volt elem a fényképezőgépemben! Csodaszép volt a táj. Kétszer szálltunk le útközben, közben egy viharba is belekerültünk. Az egyik utas, akit útközben vettünk fel megkérdezte a pilótát, hogy mekkora az esélye annak, hogy belénkcsap egy villám (tényleg közelinek tűntek). A pilóta rezzenéstelen arccal csak ennyit válaszolt: „Nem valószínű". Végül persze egyben megérkeztünk Kinshasába...