Bottyán Equus

A lovak kétségtelenül csodálatos teremtmények, akiknek története az elmúlt 4-5 évezredben szorosan összefonódott az emberekével. Kezdetben táplálékforrásként tartottuk őket húsuk és tejük miatt, később messzi vidékekre vittek minket, segítettek új területeket meghódítani, felszántani a földet, nehéz terheket megmozdítani, egy szó mint száz, életünk szerves részeivé váltak, és mi lovas nemzetté váltunk általuk. És bár mára a túlélésünkhöz nem nélkülözhetetlenek a lovak, továbbra is köztünk élnek, az esetek többségében sporttársként, hobbiállatként vagy munkaerőként alkalmazzuk őket.

Sokan valahogy megfeledkeznek arról, hogy egy kapcsolatnak kétoldalúnak kellene lennie, az nem lehet, hogy mi csak viszonzás nélkül elvegyük, amit a lovak adhatnak nekünk: erejüket, kitartásukat, ragaszkodásukat, hűségüket, szeretetüket, életüket. Igen sajnos az életüket is. Ugyanis az a szomorú tény, hogy nem ritka az az eset, ha egy ló megbetegszik, megöregszik, lesérül, vagyis alkalmatlanná válik arra, hogy addigi feladatát ellássa: nyerjen az ügetőn, díjugrató versenyen, lovagolható legyen, húzza tovább az igát, anyagi teherré válik tulajdonosa számára, aki még egy utolsó bőrt lenyúzva szegény páráról, eladja kilóra hűséges társát a vágóhídra... Nem tehetünk ilyet egy családtaggal!

Szembesülve ezzel az elkeserítő helyzettel a Rédei család, melynek tagjai nem felejtették el, hogy mivel tartozunk állattársainknak, mindent annak szenteltek, hogy lerójak hálájukat a lovak felé, és visszaadnak, amennyit csak tudnak, abból, amit mi emberek kaptunk. Vagyis ők is erejüket, kitartásukat, ragaszkodásukat, hűségüket, szeretetüket, életüket szentelték annak, hogy az idős, beteg és sérült lovaknak békés otthont biztosítsanak nyugdíjas éveikre. Őrbottyán szélén, létrehozva a Bottyán Equus Hungária Alapítványt, aminek a létezéséről kevesen tudnak. Ez a hely szolgál végső menedékül jelenleg 15 ló és egy szamár számára, akikre viszontagságos életük legsötétebb pillanatában, talán életükben először rámosolygott a szerencse, és így a vágóhíd helyett a menhelyet 2000 óta minden nehézség ellenére működtető két fantasztikus ember, Rédei Attila és Éva, szerető gondoskodásába kerültek.

Attila és Éva felvállaltak egy olyan küldetést, ami mindannyiunk közös ügye kellene, hogy legyen. Íme, hogy ők mit gondolnak erről:

„A lovak iránt érzett tisztelet és szeretet késztetett arra, hogy létrehozzuk a Bottyán Equus Hungária Közhasznú Alapítványt az öreg, beteg, sérült lovakért. Gyermekkoromban nagyszüleimnek köszönhetően sok boldog nyarat tölthettem a lovak között. Sokszor elkísértem nagyapámat és két csodálatos sodrott lovát a napi munkába. Olyankor csak ültem a szántás szélén és csodáltam őket, embert és állatot, ahogy nekifeszültek az igának. Az igazi boldogság az volt, ha hazafelé nagyapám felültetett a hátukra. Úgy érzem, azokon a csodálatos hazafelé vezető utakon szívtam magamba a lovak verejtékező illatát, ami egész életemben elkísért, s ha visszagondolok rá, még most is érzem.
Felnőtté válásom után is vágytam a lovak közelségére, ezért különböző lovardákba jártam lovagolni. Itt találkoztam azzal a szomorú ténnyel, hogy egy olyan lónak, aki öregsége vagy sérülése miatt már addigi szerepét nem tudja betölteni, nem hoz pénzt a tulajdonosának, utolsó útja a vágóhídhoz vezet.
Szívemhez közel állt egy ló, kora és sérülése miatt már nem lehetett őt lovaglásra használni, ezért a tulajdonos lemondott róla. Azt hittem, megszakad a szívem. Éreztem, tennem kell valamit, hiszen ez olyan igazságtalan és kegyetlen döntés az embertől. A lovak egész életükben minket, embereket szolgálnak, nem ezt érdemelnék tőlünk!
Döntésem nem volt kétséges. A lovat megvásároltuk, addigi életünket feladva vidékre költöztünk és létrehoztuk az alapítványt az öreg, beteg, sérült lovakért. Az alapítvány nyolcadik éve működik, igen csekély támogatottsággal, sokszor nehéz feltételek között.
Az elmúlt 8 év alatt sok nehézségen vagyunk túl, sok lemondással jár elhivatottságunk, de ettől teljes az életünk. Az évek során történt velünk sok jó és rossz egyaránt. Mint állatvédőnek, fáj látnom, hogy némely lovardában lovakhoz nem méltó körülmények között tartják őket. Fáj tudni, hogy szerte az országban felelősségteljes gondolkodás nélkül, hozzáértés hiányában asszisztálunk csikók fogantatásához, érvelve azzal, hogy ne álljon üresen a ló, nem törődve azzal, mi lesz a csikóval születése után.

Jelenleg 15 ló és egy szamár van az alapítványban, történetük, sorsuk hasonló. Van közöttük olyan, aki valamikor a versenypálya lelátójáról hangos bíztatására rótta a köröket a sikerért, van olyan, aki a díjugratásban ért el sikereket, és van közöttük olyan, aki a lovas kocsit húzta.

A megbecsülés ezekért a teljesítményekért elmaradt, de az én szívemhez egyformán közel áll mind és talán ők is úgy érzik, célba értek.

Lakossági bejelentésre mentettünk hatéves kancát, akit a gazdája méteres láncon tartott évekig. Hónapokig tartó huzavona után végül hatóság segítségével sikerült őt elkobozni kegyetlen gazdáitól. Úgy érzem, ez igen nagy előrelépés az állatvédelem nehéz útján. Mentettünk 4 hónapos csikót, akinek az orvosi vizsgálat során derült ki, hogy kb. 2 hónapja törött el a lába csűdben. Ki tudta ezt a szenvedést végignézni?! Ha időben orvoshoz kerül, talán lett volna esélye az életre.

Ha az ember ember tudna maradni a körülötte lévő állatvilágban, akkor nemcsak nekünk kellett volna minden felelős helyett a ló szemébe nézni, és látni benne az iszonyatos szenvedést.

A lovak többsége a régi gazda, ill. állatszerető emberek közbenjárására került az alapítványhoz. Reménykedem benne, hogy egyre több állatszerető emberhez jut el létezésünk híre, akik egyetértenek elhivatottságunkkal, és bármely segítség felajánlásával támogatna bennünket.

Az alapítványban élő lovaknak igyekeztünk minél természethez közelibb életteret kialakítani. Napjaik nagy részét legelőn és karámokban töltik, az éjszakákat angol boxban. Látogassanak el hozzánk! A kapu nyitva áll mindazok előtt, akiket megérintett elhivatottságunk, és helyeslik azt. Szeretettel várunk iskolásokat, óvodásokat. Szeretnénk velük beszélgetni az állatokkal szembeni megfelelő magatartásról, felelősségteljes gondozásról, tudatosítani bennük, hogy az állatok érezni, szenvedni és örülni képes élőlények. Lovaink is örülnek a látogatóknak, szívesen veszik a simogatást, örömmel fogadják a részükre hozott répát, almát. Ha valakinek életkörülményei nem engedik, hogy lovat tartson, itt névlegesen örökbe fogadhat közülük egyet, bármikor látogathatja, szeretgetheti. Természetesen ezzel a támogatási formával is hozzájárul az alapítványban élő lovak életének szebbé, jobbá tételéhez.

Elhivatottságunk a lovak iránt érzett tiszteletünk, szeretetünk és tenni akarásunk végtelen, anyagi erőnk sajnos nem. Szeretnénk a területünket, istállónkat bővíteni, hiszen hétről hétre kapunk segélykérést, de egyedül nem tudunk segíteni. Az állatszerető emberek segítségével reméljük, hogy még sok pacinak tudjuk megadni a hozzájuk méltó és tisztességes, természetes mivoltukhoz legjobban hasonló megöregedés esélyét."

Emellett a tanya otthona még kecskéknek, tucatnyi macskának, hat kutyusnak, két árván maradt őzikének illetve néhány baromfinak is. Vagyis itt végső menedékre talál bármilyen élőlény.

„Abban reménykedtem," - mondja Éva - „hogy az évek során egyre több lovas mellénk áll majd ebben a dologban. Hogy mások is azt gondolják, hogy a lovak megérdemlik a megbecsülést, az eltelt évekért, amit velünk töltöttek intenzív munkával. De a hála, a megbecsülés sokszor elmarad. A lovak 90%-a a vágóhídra kerül. Ha nem is itt Magyarországon, mi csak tranzit ország vagyunk, illetve tőlünk viszik ki őket, elsősorban Olaszországba."

Elérkezett az idő, hogy kivegyük mi is a részünket a feladatból, erre most módunk is nyílik. Egy névleges örökbefogadási programot hozott létre közös munkával a Bottyán Equus Hungária Alapítvány és a Jane Goodall Rügyek és Gyökerek Egyesület.

A nevelőszülő támogatja a Bottyán Equus Hungária Alapítvány Lómenhelyén tartott lovak ellátását, gondozását és szükséges orvosi ellátását, és adománya hozzájárul ahhoz, hogy a jövőben ezen a menhelyen még több ló végső otthont találjon öreg, beteg éveikre.