
"Minden egyes ember meg tud változtatni valamit - minden nap és minden percben."
Budavári Általános Iskola, 2009. március 6.
Ha jól tudom, a Budavári Általános Iskolában nem először képviseltette magát az Egyesület. Talán ez az oka - és nem kevésbe a tanerő pozitív hozzáállása -, hogy mire nyolc óra előtt öt perccel megérkezünk a tanterembe, a vetítő már teljesen felszerelve vár bennünket.
Végighaladunk a második emeleti folyosón a 4.A osztályterme felé. A falakat öltöző szekrények borítják, tele kabátokkal, váltócipőkkel és tornazsákokkal.
A tanterem kisebb, mint gondolom, de talán soha, egyik sem volt nagyobb. Mindössze 14 gyerek várja az előadás kezdetét, a fiuk a vetítő köré csoportosulva, a lányok talán kissé távolabb. Az asztalok csoportmunkához egymás felé fordítva állnak, a falak tele ismeretterjesztő plakátokkal és rajzokkal.
Már korábban úgy döntöttünk, hogy az előadást két részre bontjuk. Jane-ről és az Egyesületről Rita, a vásárlásról, zacskókról pedig én fogok beszélni. Kissé mélyvíz egy újoncnak, de ha már volt akkora szám, hogy elvállaltam...
Meglepődve látom, hogy Jane-t gyakorlatilag nem kell bemutatni a gyerekeknek, nagyon is tudják, „hová tegyék". Amit pedig még nem tudnak, érdeklődve hallgatják, ahogyan az Egyesület programjairól szóló beszámolót is. Megállapítást nyer, hogy a békák bizony nem ismerik a kreszt, a pacik irtó aranyosak és a suli udvara sajnos le van betonozva, így faültetésre alkalmatlan. Később megpendítjük az idei pályázatot és a Jane-el való találkozást, amire sokan felkapják a fejüket. Bár Anita jó előre figyelmeztetett, mégis ámuldozva veszem tudomásul a gyerekek érdeklődését, és azt, ahogyan csodálkozásukat és/vagy nemtetszésüket fejezik ki egy-egy kép láttán. Még sokáig fogok arra gondolni, hogy mindenkinek ilyen felszabadult őszinteséggel kellene szemlélnie a világot.
Az első asztal igen aktív, a hátsó, legtávolabbi láthatóan sokkal csöndesebb. Itt bújnak meg azok, akik úgy hiszik, nem tudnak, vagy nem akarnak hozzászólni. Végül egy egészen egyszerű kérdéssel sikerül kissé megtörnöm a jeget. Úgy döntök, ajánlottan adom fel, egyenesen a hátsó padnak címezve:
- Nektek, ott hátul, tetszik, amit láttok? - mutatok a szeméttel borított erdő képére. És nocsak, egészen őszintének tűnik a „Nem". Nem beszélve az általános derültségről, amit a Bujkálók megrökönyödése kelt azon, hogy mégsem sikerült teljesen láthatatlanná válniuk.
Szünet van. A kiürült teremben igyekszünk szép katonásan előkészíteni mindent. Táskák, festékek, sablonok. Ildikó vízért szalad, és úgy emlékszem, ez a tempó kitart egészen a buszmegállóig. Bár vannak pillanatok, amikre egészen lassítva emlékszem vissza. Például, hogy a fiuk a középső asztaltól mind majmot akartak rajzolni.
- Majmot? - Kérdezem. Tanácstalan vagyok. - Biztos van a sablonok között.
- Nincs.
- Én is majmot akarok!
- Biztos, hogy nincs ott? Te is majmot akarsz? - Kérdezem a harmadiktól.
- Igen!
- Oké, akkor csinálunk. (Aztán ráeszmélek, hogy fogalmam sincs, hogyan kell majmot rajzolni)
Én örülök a legjobban, amikor mégis találunk a sablonok között.
Akkor még nem tudtam, hogy az elkövetkező fél órában majombarna színt is kell kevernem. Jó tanács a jövőre nézve: ha minden rendelkezésedre álló színt összekeversz, jó eséllyel kapsz barnát.
Rita is megsúgott nekem egy ilyen pillanatot. Ott áll az kisfiú az asztal mellett, visszahúzódó fajta, halk szavú, csöndes, és azt mondja:
- Én nagyon örülök, hogy el tetszettek jönni. Köszönöm szépen.
Olyan reménnyel távoztunk, amilyen céllal érkeztünk. Reméljük, a gyerekek még sokáig beszélnek majd a látogatásunkról, eszükbe jut, ahányszor csak meglátnak egy nejlon szatyrot. Reméljük, hozzájárultunk ahhoz, hogy ösztönösen érezzék, és tudatosan szemléljék környezetüket, a világot, amelyben élnünk kell. És hogy tudják, nem mindegy, ezt hogyan tesszük.
Készítette: Nagy Szilvia
Képek a galériában hamarosan.