Reggel 6-kor zuhogó esőre ébredtünk, amely sajnos a reggeli alatt sem csillapodott. Noha itt a száraz évszak, nagyjából egy-másfél naponta azért mindig kaptunk a nyakunkba egy-egy kiadós felhőszakadást, persze ennek előnyeként mindig volt esővíz a zuhanyzáshoz.
Az előző nap megbeszélt feszes program szerint fél 8-kor indultunk volna, de meg kellett várnunk, amíg az égzengés csillapodik, így csak 10 óra körül tudtunk útra kelni.

Videó esőről

Első állomásunk az önkormányzat épülete volt, ahol - valósznűleg szintén az eső miatt - jó egy órát vártunk a polgármester érkezésére. Itt találkoztunk ismét az előző napon megismert környezetvédelmi szervezetek képviselőivel, akikkel így ismét volt lehetőségünk beszélgetni.

A polgármesternél az eddig megszokottakhoz hasonlóan nagyon szertartásos fogadtatásban volt részünk, John és Desiré hosszan beszélt jövetelünk okáról és az egyesület egészségügyi és oktatási programjáról. Ismét megkaptuk a pecsétünket a "Mission Ordre" hátoldalára, és John hagyott néhány oktatási plakátot is, melyeket az előztérbe ki is függesztenek.

John és a polgármester

Köszöntő beszéd

Iskolaigazgató az irodája előtt

A program szerint ezután 3 iskolát látogattunk volna meg, név szerint az Amatete, Ekoko és Alekunda intézményeket, de sajnálattal hallottuk, hogy az eső elmosta a tanítási napot, ezért az első két helyen csak az igazgatókkal tudtunk találkozni.

Amikor Dario a magyar iskolákban tartott előadásokat, és fényképeket mutatott a kongói iskolák "épületeiről", visszatérő elem volt, hogy megkérdezte a magyar gyerekeket, hogy akkor most már ugye igazán büszkék az iskolájukra? A fényképek után most ismét a saját szemünkkel láthattuk, hogy az oktatás gyakorlatilag vályogviskókban zajlik, melyeknek nemhogy oldala, de nagyon sokszor teteje sincs, vagy hiányos, így a reggeli zuhogó esőtől egyáltalán nem védené meg a gyerekeket, ezért ilyenkor kénytelenek hazaküldeni őket. Az egybefüggő nagy termet csak táblák választják el egymástól, így a különböző osztályok folyamatosan zavarják egymást, hiszen minden áthallatszik a "termeken". Padok a magyar iskolákban ismert fogalom szerint nincsenek, jó, ha van egy-egy deszka, amire ülni tudnak, és nem a földön kell kuporogniuk.

Osztályterem

Iskola

Iskolapadok

A két iskolában mindkét igazgató nagyon nagy szeretettel köszöntött minket, 3 oldalas beszédeket olvastak fel, és mindannyiszor hangsúlyozták, hogy mennyire örülnek nekünk. Kérdésünkre, hogy mi a fiúk-lányok aránya, meglepetésünkre mindketten azt válaszolták, hogy nagyjából fele-fele. A gyerekek tanulnak matematikát, biológiát, történelmet, írás-olvasát franciául, és még sportolási lehetőségük is van, fociznak vagy kosárlabdáznak.

A harmadik iskola, amit meglátogattunk, az előbbieknél sokkal jobb állapotban volt, hiszen téglaépületét még a belga gyarmati időkben a belgák építették. Sajnos maga az épület itt is erősen felújításra szorulna repedezett falaival, de itt legalább nem kellett lefújni az oktatást az eső miatt, és így végre a szintén ünnepélyes igazgatói fogadás után gyerekekkel is találkozhattunk. Az általános iskolás korú (6-12 éves) gyereksereg megilletődötten, de örömmel és énekkel köszöntött minket, és mire a csoportos fényképezkedés végére értünk, megjelentek a huncut mosolyok az arcokon.

Belga építésű iskola

Osztályterem

Gyerekek az iskolánál

A reggeli eső miatt nagyon megcsúsztunk a tervezett programmal, ezért az ebédet kihagytuk, és siettünk tovább a következő helyszínre, Maman Nekiasi-hoz, ahol a bizottsági ülésre voltunk hivatalosak. Még a kislábujjunkat sem tettük be az udvarra, amikor felharsant a törzsi zene, ugyanis egy rövid tradicionális tánccal köszöntöttek minket. Egy pár pillanatig viaskodtunk az érzéseinkkel, tekintve, hogy a táncos tetőtől talpig állatbőrökbe volt öltözve, de aztán győzött a tudat: a tradíció az tradíció és ezen kár is rágódni. Az afrikai zene magával ragadott minket, és rövid unszolás után mi is beálltunk az egyre gyarapodó táncoló tömegbe.

Videó tradicionális köszöntő

Végül elhelyezkedtünk a bizottsági ülés színhelyéül szolgáló sátor alatt, és kezdetét vette a megbeszélés. Ismét franciául köszöntöttek minket, majd átváltottak szuahélire, így John, aki Kati és közöttem ült, hol jobbra, hol balra fordulva próbált minket felzárkóztatni. A felszólalók hasonló problémákat boncolgattak, mint amit az iteberoi találkozón tapasztaltunk. Mindannyian elkötelezett természetvédők, ez érződött is. Azonban olyan mindennapi fenyegetettséggel küzdenek, ami a legelszántabb embereket is eltántorítaná. A területen fájó a biztonság hiánya. Illegális katonai csoportok garázdálkodnak a környéken, éjjel támadnak és könyörtelenek. Az erőszakos cselekményeket felsorolni lehetetlen, de itt van néhány szám érzékeltetésül: ‎430,000/év, 36,000/hónap 1,100/nap, 48/óra. Már egy is túl sok volna, de ennyi embert erőszakolnak meg Kongóban és főleg a keleti részen. Az áldozatok nagyrészt nők és gyerekek, de nem kizárólagosan. Aztán ott van a természetvédelmet közvetlenül befolyásoló probléma, a korrupció. A természetvédelmi területen tilos vadászni. Kivéve, ha valaki engedélyt szerez. És szerez is, és hiába az elszánt természetvédelem, ha valaki meglobogtatja a géppisztolyát és az engedélyét. Többen beszéltek az illegális bányászatról is, ami talán az egyik fő probléma, hiszen a katonákat is a fémek és a velük járó pénz és hatalom vonzza. Annak ellenére, hogy a felsorolt problémák áthidalhatatlannak látszanak, nem volt negatív vagy elkeseredett a hangulat. Ezek az emberek komolyan gondolják azt, hogy az erdők jelentik a jövőt a számukra és mindent megtesznek, hogy megvédjék azt. Tisztában vannak vele, hogy csak kormányzati és katonai támogatással sikerülhet ez és keményen dolgoznak azért, hogy a gyerekeik és unokáik is esőerdőkkel körülvéve élhessenek.

A találkozó

A falu apraja nagyja

Csoportkép

A találkozó végén John, Kati és én is mondtunk egy rövid köszöntőt és beszédet, melyben megköszöntük a kemény munkát és biztosítottuk őket a támogatásunkról. Ezután elindultunk következő állomásunkra, a Frankfurt Zoological Society székhelyére. Az FZS egy természetvédelemmel foglalkozó szervezet, melynek központja a frankfurti állatkertben található és amely több, mint 50 éve dolgozik világszerte a biodiverzitás megőrzéséért. Megsimerkedtünk az egyesület helyi vezetőjével, és a különböző projektek menedzsereivel. Fő tevékenységük a veszélyeztetett állatok, így a gorillák, csimpánzok, elefántok és okapik populációinak ellenőrzése, élőhelyeik, táplálkozásuk és az orvvadászat valamint a bányászat hatásának folyamatos figyelemmel követése. Kivételesen semmiféle tolmácsolásra nem volt szükségünk, ugyanis az igazgató nagy mosoly kíséretében kérésünkre irodalmi franciára váltott, és szinte minden szavát értettük. Rengeteg érdekes dolgot meséltek a munkájuk technikai részéről is, melyet a terepen végzett megfigyelések teszik ki, és nem hallgatták el az elmúlt 20 év lesújtó eredményeit sem. Munkájuk rendkívül fontos, hiszen több évtizedre visszamenően figyelemmel követik a még természetes közegükben élő vadállatok mozgását és sajnos fogyatkozását. A tárgyalóterem fala telis-tele volt olyan, kézzel rajzolt térképekkel, melyeken a térségben a vadállatok fogyatkozását és a vadászat illetve bányászat hatásait tüntették fel. Mindannyian nagyon készségesen válaszoltak kérdéseinkre, így igazán élveztük a velük töltött időt.

Mire elindultunk a FSZ-től, már délután 5 felé járt, demég visszatértünk Maman Nekiasi-hoz, ahol a Lobutu-i Gorilla Védő Szövetség tagjai még gyorsan körbevezettek minket leendő irodájukban, amit az önkormányazttól kaptak, és ami még felújítás előtt áll. A fényképezkedés és a búcsúzkodás után az igen hosszú bár annál tanulságosabb nap után fáradtan szálltunk be a buszba, hogy visszazötyögjünk szállásunkra.

A szakács az előző naphoz hasonlóan igencsak kitett magáért, így bepótoltuk a kimaradt ebédet is. A meleg kólával leöblített vacsora, és egy gekkó-társaságban eltöltött gyors zuhany után nem kellett minket nagyon tuszkolni az ágy felé. Esti mese gyanánt Kati kicsit még mesélt nekem azokról a legyekről, amelyeknek az a kedves szokásuk van, hogy a száradó ruhába petéznek, majd amikor az ember elégedetten felveszi a tiszta ruháját, a lárvák hopp, befészkelik magukat a bőrébe, és ott jól kikelnek. Úgy hívják őket, hogy mangólégy. Végül is, az előző két éjjel már egész jól aludtam...

Reggel 6-kor frissen fitten ébredtünk (sic!), és miután összeszedte magát kis csapatunk, indultunk vissza Walikale-be. Az előző este leesett esőnek köszönhetően még egy fokkal sárosabb volt az út, mint idefelé, de kis ülőgumóink már fel sem vették a rázkódást.

Út közben sokszor kellett megállnunk, mert ahol a talaj egyenetlenségei vagy egy patak miatt fagerendákat fektettek le az útra híd gyanánt, mi mindig gyalog mentünk át, és utána követett minket a terepjáró. Philipp fantasztikus sofőrnek bizonyult, és olyan helyeken is keresztülnavigálta a dzsipet, amiről azt gondoltuk, hogy semmi esély rá.

Walikale fele félúton - videó

A reggeli párafelhő új arcát mutatta az erdőnek az előző napi napfényes után, és a gomolygó köd kívül, illetve a hihetetlenül energikus és életvidám szuahéli zene, ami belül szólt, érdekes hangulati kontrasztot jelentett. A zenét nagyon élveztük, meg is kérdeztük a többieket, hogy hol lehet hozzájutni? Desirének és Papa Augustinnek nagyon imponált, hogy így odavagyunk a zenéért, és megígérték, hogy majd ha hazaértünk, másolnak nekünk.

A visszafelé úton az egyik faluban belefutottunk a piacba, és mivel reggeli nélkül indultunk el, John kiugrott egy fürt banánért, amiből bőségesen jutott mindenkinek. Háromféle banánt termesztenek, az egyik egy kicsi, kb 10-15 cm-es, sárga gyümölcsű, ez ízre teljesen olyan, mint az otthon kapható, a másik A banán, amit mi is ismerünk, és van egy jóval nagyobb, plantain-nek is nevezik, amit főzve vagy sütve fogyasztanak. Volt hozzá szerencsénk többször is köretként, nem édes, és nagyon finom.

Reggeli párafelhő

Mini banánok

Piac Itebero-ban

Dél körül érkeztünk vissza Walikale-ba, a vendégházba, ahol Padre Pascal, a pap, egyik hugával üldögélt a kertben található kis fedett pavilonban, úgyhogy csatlakoztunk hozzájuk, amíg elkészült az ebéd. A 19 éves lány még tanult, és a haja gyönyörű mintában, szorosan rendezett fonatokban tapadt a fejéhez, amiből számtalan félét láttunk még előtte is, utána is. Kényelmes, praktikus, és fantasztikusan áll nekik. Kérdésünkre elmondta, hogy nagyjából egy napi munka elkészíteni egy ilyen fonatot és öt dollárt kell fizetni érte.

Az alkalom adott volt, hogy Kati ismét felhozza Padre Pascal-nál a szűk ketrecben éldegélő papagáj kérdését, és a pap ravasz mosolya közepette megegyeztünk, hogy ha mi elmegyünk a vasárnap reggeli misére, és adakozunk az egyháznak, amit ők szegény gyerekek iskoláztatására költenek, akkor elengedni a madarat. A kasuko, ahogy helyi nyelven hívják az afrikai szürkepapagájt, hihetetlen hangutánzó képességgel bír, és minden reggel közel egy órás "erdő-hang" koncerttel örvendeztetett meg minket. Nem tudom, hogy ezt honnan vettem, hogy erdő hangokat hallunk tőle, hiszen sosem hallottam esőerdei reggeli madárcsivitelést, de ez volt az érzésem, hogy ilyen lehet, és Kati meg is erősítette. Utánozta persze a csirkéket is, de őket mindig napközben, és nem reggel, és mondta a magáét az emberektől megtanult Kaa-suu-koo nyelven is. Szomorú volt látni ezt az intelligens madarat 20-30 centis börtönében, és Kati, aki évekig foglalkozott állatkerti állatok környezetgazdagításával minden nap gondoskodott róla, hogy legalább valami kis játékszere legyen egy papaya vagy ananász héj formájában, kapjon friss vizet és ennivalót.

Kasuku a kalitkában - videó

Délután megérkeztek a környező falvakból a JGI önkéntesei, akik a környezeti nevelési oktatást végzik az iskolákban kicsiknek és nagyoknak. Misanda-t, az iteberoi önkéntest már ismertük, az előző nap ő tartotta a közösségi gyűlésen az előadást. Megismertük még Appolina-t, egy fiatal tanárnak készülő lányt, aki Mubi faluból származik, és Anaclet-et, aki szintén tanárnak tanult az egyetemen és Ndjingala falu és környéke tartozott hozzá.

John-nal, aki a környezeti nevelési menedzsere az intézetnek, elmesélték, hogy négy lépcsőben oktatják a gyerekeket a korosztályoktól függően. Első lépcsőben csak arról beszélgetnek a kicsikkel, hogy a bébi csimpánzoknak is szükségük van a mamájukra, akik éppolyan szeretettel és gyengédséggel gondoskodnak kicsinyeikről, mint az ember anyukák a gyerekeikről. A következő lépcsőben beszélgetnek a többi emberszabású, így a gorillák, a bonobók és az emberek hasonlóságáról, a bozóthús fogyasztás veszélyeiről, és az erdőirtásról. A harmadik lépcsőben, amit 10-14 éves gyerekeknek oktatnak, jön a megoldás, az állattenyésztés. Végül a törvény bemutatása következik, ugyanis a vadállatok vadászata, fogyasztása, és a velük való kereskedés szigorúan tilos Kongóban. Különböző plakátokat és oktatási segédanyagokat használnak a tanultak rögzítéséhez, melyeket nem csak iskolákban, hanem minden létező közületi épületen is igyekeznek elhelyezni.

Poszter

Megbeszélés az önkéntesekkel

Poszter

A megbeszélés végén odaadtuk nekik az otthonról hozott magyar Intézetes logós és Roots & Shoots pólókat, melyeknek nagyon örültek. Nagyon jó volt velük találkozni, és látni, hogy milyen lelkesen, ellenszolgáltatás nélkül végzik a munkájukat. Persze az önkéntes munka a világon mindenhol a meggyőződésről szól, és nem is lehet máshogy csinálni, és ők, akik ott élnek, és nap mint szembesülnek az erdőirtással, a bozóthús kereskedelemmel és a szegénységgel képesek erőt meríteni, és tenni a változásért ott helyben. A környezeti nevelés hatása persze elsősorban hosszútávon mutatkozik majd meg, de azért lehet abban bízni, hogy ha a gyerekek hazamennek és elmesélik a szüleiknek, hogy mit tanultak, talán elindul a változás. Hamarabb, mint hogy a jelenleg környezeti nevelésen részt vevő gyerekek döntésképes korba jutnának. Nem búcsúztunk még véglegesen, hiszen tudtuk, hogy a terepen töltött időszakban fogunk még találkozni velük.

A késő délután - kora este eltöltésében meglepetésben volt részünk, ugyanis Papa Augustin-t meghívták egy ünneplésre, ami egy civil szervezet, a Handicap International szervezett abból az alakalomból, hogy az eddig ott dolgozó francia srácot egy másik váltja a szervezet élén. Vagyis kettő az egyben, Welcome és Goodbye party egyszerre. Papa Augustin pedig minket választott kísérőül, így 5 óra körül Desiré-vel kiegészülve elindultunk a szervezet főhadiszállása felé, ami nem volt messze, így végre ismét sétálhattunk kicsit.

Út közben összetalálkoztunk azzal az ENSZ alakulattal, akikkel idefelé a helikopteren ismerkedtünk meg, és miután érdeklődtek, hogy minden rendben van-e, mi pedig biztosítottuk őket, hogy soha jobban, meghívtak estére magukhoz vacsorára. Nem nagyon tudtuk, hogy ilyen helyzetben hogyan lehet reagálni, ugyanis A., éppen a másik, adminisztratív helyi ENSZ-vezér társaságában készültünk vendégségbe, B., mivel minden programunkat Desiré és John koordinálta, vajon dönthetünk-e egy ilyen meghívásról önállóan? Rendben van, hogy ENSZ, de akkor sem akartunk semmilyen felesleges bonyodalmat okozni. Ezen kétségeimet ebben a sorrendben, megkopott, de még épp elegendő orosz tudásommal meg is osztottam az ukrán katonával, megfejelve azzal, hogy fogalmam sincs, hogy a vendégség, amire éppen tartunk, egyáltalán meddig tart. Láthatólag megszokta, hogy ő osztja a lapokat, mert mindezeket figyelmen kívül hagyva, annyit mondott, hogy akkor este 8-ra értünk jönnek a vendégházba.

A Handicap International „two in one” bulija" a szervezet székházának kertjében került megrendezésre. Búcsú és köszöntő beszéddel indítottak, így megismertük Laurante-t, aki a leköszönő tag volt, és az új munkatársat is, akivel szintén együtt utaztunk a helikopteren. Egy könnyű svédasztalos rendszerű vacsora következett, ahol szintén csak a fertőtlenített vízzel és szappannal való kézmosás után lehetett egyáltalán szemrevételezni a választékot. Én nagyon megörültem a sült krumplinak és a majonézes salátának, bár Kati figyelmeztetett, hogy a majonézes saláta nem biztos, hogy a legjobb választás, de a gyomor hívó szava győzött, és a 3 napja manióka levélen edződött pocak elnyelte a falatokat. (nem lett tőle semmi bajom) Kicsit beszélgettünk a francia fiúkkal, majd felcsendült a szuahéli zene, és a házigazdának meg kellett nyitnia az este táncos részét. Papa Augustin Katit kérte fel, Laurente pedig engem, úgyhogy így esett, hogy Walikale-ban a „two in one” bulin még meg is pörgettek minket.

A buli tényleg nem tartott sokáig, és fél 8 körül el is indultunk hazafelé. Már az úton is láttuk a gyülekező viharfelhőket, és épphogy beértünk a vendégházba, lezúdult az eső, ami most kicsit erősebb volt, mint az eddigiek, erős szél is járult hozzá. Katival kiültünk még kicsit a pavilonba, amikor is a generátor valószínűleg az eső miatt  megadta magát, és hirtelen teljes sötétség borult a házra.

Nem siettünk sehová, és a pavilonból úgyis csak bőrig ázva jutottunk volna el a szobánkig, úgyhogy ott üldögéltünk, amikor 8.00.-kor fejlámpa fényét vettük észre a bejáratnál, és ott állt az ukrán ENSZ-es katona mosolygósan, hogy akkor elvinne minket. Ekkor esett le, hogy ezt teljesen elfelejtettük megbeszélni John-nal és Desiré-vel, úgyhogy egy kis türelmet kértünk tőle, hogy kiderítsük, most akkor mi a helyes teendő. John és Desiré a nappaliban voltak Padre Pascal-lal, és végül mindannyiunk megelégedésére az a döntés született, hogy mehetünk, ha akarunk, de John is velünk jön. Az ukrán katonának természetesen semmi kifogása nem volt John társasága ellen, így hamarosan az ukrán raptől zengő ENSZ-es terepjáróval együtt döcögtünk a viharban a bázis felé.

Nagyjából sejtettük, hogy merre lehet, ugyanis a nagy viharban teljes sötétségbe borult falu bármelyik pontjáról látni lehetett a domboldalt, ami teljes fényárban úszott. Nem tévedtünk, néhány perces zötykölődés után valóban ott kötöttünk ki a dombtetőn. A ház semmivel nem volt különb, mint akár a mi vendégházunk, ugyanúgy esővizes zuhanyzó és pottyantós wc dukált a katonáknak, ami nagyon szimpatikussá tette, hogy nem élveznek különleges bánásmódot, bár kicsit vágyakozva néztünk a számítógépek és az internet felé. Hiába, nem álltunk még át teljesen. Fényképeket nem készíthettünk, érthető módon, a falakon stratégiai térképek és egyéb katonai dokumentumok figyeltek. Találkoztunk a nepáli katonával, akivel együtt érkeztünk Walikale-ba, egy jordániai és egy lengyel katonával is. Tényleg készültek a vendégségre, ugyanis kecske húst sütöttek, és bár az előző helyszínen szintén jól laktunk, nem bánthattuk meg őket azzal, hogy nem kérünk a gondosan elkészített fogásokból.

A vacsora közben nagyon jót beszélgettünk, John és az ENSZ-es fiúk felváltva szórakoztattak bennünket a történeteikkel. Közben kiderült, hogy ők az ENSZ információszerző alakulatához tartoznak, fegyvertelenek és nincs joguk semmilyen konfliktusba beavatkozni, csak az információ megszerzése a céljuk.

Vacsora közben egy látszólag széknek használt lyukacsos műanyag ládából mocorgás hallatszott és kérdésünkre kiderült, hogy egy Kasuku él benne. Katinál itt szakadt el a cérna, a pappal nyilván nem kiabált/kiabálhatott, kiadta mérgét az ENSZ-es katonáknak, jó angolosan. Ekkor vált világossá számunkra, hogy a falu valószínűleg tele van kalitkában élő Afrikai szürkepapagájjal, ennek a Kasukunak el volt törve a szárnya, sajnos szándékosan, már így került a katonákhoz, és a szép nagy helye már készülőben volt.

10 óra tájban megkértük, hogy vigyenek minket haza, és a még mindig zuhogó esőben visszadöcögtünk a vendégházhoz, megköszöntük John-nak, hogy a gardedame-unk volt, és az esőtől kissé lehűlt levegőben megkönnyebbülten göngyöltem bele magam a hálózsákba. Ma csak a fejemben létező bogarakkal kell megküzdenem, a hőséggel legalább nem.

Az első Kongóban töltött éjszaka után majdnem elkezdtem reklamálni, hogy hol van itt a fizikai igénybevétel, amivel a koordinátori álláshirdetésben riogattak, ugyanis a puha ágy, a meleg vizes zuhany, és a fejedelmi reggeli Dario-nal egyelőre inkább hasonlított piros-esernyős turistaúthoz, mint a dzsungelbe elszántan induló természetvédők minden veszéllyel bátran szembenéző expedíciójához. Bárki beláthatja, hogy utóbbinak lenni sokkal, de sokkal romantikusabb elképzelés.

Az eredeti információnk az volt, hogy a gép 8 körül indul a terepre, de minek után fél 8-kor még bőven otthon vakaróztunk, majd Dario szólt, hogy előbb még beugrunk az Intézet irodájába is, megállapítottuk, hogy akkor vagy fogalmuk sincs, hogy mikor is megy a gépünk, vagy valami gond van, csak nem akarnak szólni. A későbbiek folyamán többször tapasztaltuk, hogy az időérzékelés nem egyezik az európaival, és ha azt mondja valaki, hogy bőven ráérünk, és nem kell sietni, akkor 10 perc múlva általában berobban valaki a szobába, és közli, hogy AZONNAL menni kell, mert nem várnak, majd miután lélekszakadva összepakolunk és indulásra készen felsorakozunk az autó mellett, általában még 15-30 percet várakozunk valamiért. Ugye mindenki érzi a dolog pikantériáját, amikor ezt a "mostazonnalmertitthagynak" tipusú görcsöt a reggeli induláskor kapjuk, amikor is a távoli ország, idegen ételek, furcsa nyomás a gyomorban tünetegyüttes miatt lobogó nadrággal robbanunk ki a legkisebb helyiségből, hogy aztán a további 1 órában azon sajnálkozzunk az indulásra várva, hogy pedig már majdnem sikerült? A dolog miértjére eddig nem érkezett válasz, a legközelebb John kollegánk juttatott a megfejtéshez, amikor megkérdeztem, hogy de mégis, csak úgy hozzávetőlegesen mikor indul a repülőgépünk vissza:  Enikő, mikor érted már meg végre, hogy Afrikában nincs idő???

Az Intézet irodája egy nagyon szép, gondozott kerttel - és szögesdróttal körülvett kis mézeskalácsházikóban található. Gyorsan körbenéztünk, találkoztunk Celine-nel, aki az asszisztens, és akit egy-két levélváltásból már ismertünk, Gedeon-nal, aki a pénzügyi vezető, és Jacksonnal, aki a sofőr, és akit már szintén ismerünk az előző napi hosszú autóútról.
Dario megmutatta az étkezőt is, mint megtudtuk, a kollegák összedobtak egy szakácsnőre, aki minden nap főz nekik, és így együtt tudnak ebédelni az irodában ami csapatépítésnek is felfogható. Van egy helyiségük, ami könyvtárként funkcionál (mi nagyrészt itt dolgozunk), ahol a kollegák természetvédelmi témájú könyveket olvashatnak, és van egy nagy terem is, hol a terepen dolgozó, önkéntes oktatókat kiképzik.

Rövidesen elindultunk az ENSZ repülőterére, mert a kisvárost, Walikale-t, ami a terepi munka központja, csak légi úton érdemes megközelíteni, ugyanis bár a távolság nem veszedelmes, (kb 200 km) az utak annál inkább azok. Szerencsére az itt állomásozó ENSZ kontingens azzal is segíti a civil szervezetek munkáját, hogy a menetrendszerű ENSZ belföldi járatokra lehetőség szerint ingyen tud helyeket biztosítani.

Az ENSZ jelenlétének megítélése egyébként meglehetősen visszás az országban. Egyfelől az elmúlt két évtized háborús tragédiái miatt még mindig rengeteg kisebb-nagyobb fegyveres ellenálló egység tevékenykedik az országban, akik kordában tartásában segítséget jelent az ittlétük. Ugyanakkor az itt állomásozó közel 18 000 ENSZ alkalmazott és családtagjaik igen magas fizetőképes keresletet eredményeznek, ami hihetetlenül megemeli az élelmiszer és lakhatási árakat. Egy csomag keksz 9 dollárba kerül (kb 1700 Ft), és ez a világ egyik legszegényebb országa! Nagyon sokan szeretnék ezért, ha kivonnák Kongóból az ENSZ csapatokat.

A repülőtéren átestünk a biztonsági ellenőrzésen, és biztos, ami biztos, aláírtattak velünk egy papírt, miszerünk tudomásul vettük, hogy az ENSZ egyáltalán nem felelős semmiért, akármi is történik. Az akármi alatt igyekeztünk arra gondolni, hogy noha mindenféle statisztika szerint a repülés a legbiztonságosabb közlekedési mód, egy csavar bármikor meglazulhat, de szó sem lehet semmi, de semmi erőszakos cselekményről.

A konténerekből álló repülőtér "várótermében" végül majdnem 4 órát töltöttünk, mert az időjárás igen változékony errefelé, és mind a küldő, mind a fogadó állomáson percek alatt változhat. Végül megkaptuk az engedélyt, és felszállhattunk a helikopterre. Az összes titkosügynökös film lepergett előttem, amit valaha láttam, és amikor feltettem a fülemre a nagyarncssárga fülvédőt, kezdtem felfogni, hogy tényleg itt vagyok.

A helikopter felemelkedett, és egyre magasabbról láthattuk Goma városát, majd a Kivu tó csücske felett is átrepülve megpillantottuk a Goma környéki dombokat, melyket egykor erdők borítottak. Most végeláthatatlan hosszúságban terültek el alattunk a letarolt földek, és a saját szemünkkel is láttuk, amiről Dario Budapesten az iskolákban beszélt. Az egykor burjánzó erdő ma már nincs sehol. Szívfacsaró volt.

Jó 15 percnyi repülés után a dombok elkezdtek zöldülni, és végre megpillantottuk az erdőt. Fantasztikus volt belegondolni, hogy talán épp egy csimpánzcsapat fölött repülünk el, nem is olyan magasan, akik délutáni sziesztájukat töltik éppen, vagy gyümölcsöt majszolnak odalent. Remélem, nem zavartuk őket nagyon a zajjal.

A repülőtér Walikale-ban egy mező volt, amit minden oldalról katonák biztosítottak. Elbúcsúztunk a várakozás közben megismert nepáli és indiai ENSZ katonáktól, és már meg is láttuk a csupa narancssárga, JGI logós pólóba öltözött csapatot. John, Desiré és Zozo az intézet munkatársai azonnal el is vettek tőlünk minden csomagot, és nemsokára már robogtunk is a terepjáróban a szállásunk felé, amit egy katolikus templom vendégházában kaptunk.

A szobák egyszerűek voltak, ágy és 1-2 szék állt bennük. Katival nagy szerencsénkre olyan szobát kaptunk, ami saját zuhanyzóval rendelkezett. Vagyis volt egy elfalazott kis luk az egyik sarokban, és annak az alján egy lefolyó. Vezetékes víz nem lévén, az udvaron álló nagy tartályokba gyűjtik az esővizet (majdnem minden nap esik), és a zuhanyzást úgy kell elképzelni, hogy a tartályből vételezett hideg esővízzel az ember lelögyböli magát. Közös wc az udvar végén, öblítéshez szintén vinni kellett vödörben a vizet.

A szoba tele volt gekkókkal, akik jóbarátok, megesznek mindenkit, akivel nem szeretnénk megosztani a szobánkat és az éjszakánkat. Felfedeztem viszont a falon egy igen ronda százlábút, akinek az útja elől még a gekkók is kitértek. Nos, amióta csak készültem az útra egyetlen egy tipusú állat volt, akitől kivert a víz, és ez a bőr alá, és fülbe és agyba mászók népes serege. Természetesen semmiféle reális alapja nincs az ilyen félelmeknek azon kívül, hogy a google kb 10 000 képtalálatot ad ki a "bőr alatti férgek Afrika" keresési opcióra, viszont kristálytisztán láttam, hogy ha a gekkók is kitérnek előle, akkor ez a százlábú bizony ellenség a javából. Komolyan elgondolkoztam az ébren, állva alvás lehetőségén.
A templom és a vendégház ura, a pap, Padre Pascal üdvözölt minket, és rögtön el is büszkélkedett vele, hogy ők bizony itt a vendégházban nem esznek bushmeat-et, vagyis bozóthúst. Ez egyfelől megnyugtató volt, másfelől pedig szöget ütött a fejünkbe, hogy ennyire bizonygatták. Kati felfedezte az udvaron álló kis ház oldalán a pici kalitkában vegetáló Afrikai szürkepapagájt (Kasuko) és ezzel kezdetét vette a "Szabadítsuk ki a Kasuko-t" mozgalom, aminek a végére csak az utolsó Walikale-ban töltött napunkon került pont.
Miután berendezkedtünk a szobában, John-nal átbeszéltük a következő 3 hét programját, kicsit mesélt a munkájukról, és arról is beszélgettünk, hogy mit jelent nekik és a falubelieknek, hogy itt vagyunk.

Rövid sétára indultunk még vacsora előtt, és mivel Walikale egy kisváros, szerencsére mehettünk gyalog. A falubeli gyerekek rögtön a nyomunkba szegődtek, és felfelé tartott hüvelykujjal, "Monyííííííí" felkiáltással (=money, vagyis pénz vagy =Monuc, vagyis az ENSZ kongói szervezete) rohantak felénk. Nagyon élvezték a közös fotózkodást, egymást túllicitálva próbáltak érdekesebbnél érdekesebb pózokba merevedni, vagy épp levegőbe ugrálni a kamera előtt, és hangos nevetésben törtek ki, amikor megmutattuk nekik a képeket.
Séta közben útba ejtettünk néhány iskolaépületet is. A Dario által mutatott képek elevenedtek meg előttünk, ezek a lyukas tetejű, lyukas oldalú düledező házak azok, amikben Walikale gyerekei tanulnak nap mint nap.

Ellátogattunk a piacra is, ahol a szagok erősen orrfacsaróak voltak, majd sajnos a látvány is letaglózott minket. Egy egész sora volt a bozóthúsnak a piacon, és egy vödörből szőrös majomkar lógott élettelenül. Én szó szerint rosszul lettem, és bár nagyon tanulságos lett volna fényképeket csinálni, csak arra tudtam gondolni, hogy ki innen!

Az "élménytől" még csöndesen ballagtunk haza a vendégházba, útközben John elmesélte élettörténetét. 17 éves volt, amikor 1996-ban kitört a ruandai népirtás következményeként az első kongói háború, és elvesztette az egész családját. Ezután Tanzániába menekült, ahol 10 évig élt menekülttáborban, és itt találkozott a Jane Goodall Intézettel és a Roots & Shoots mozgalommal. Emberi jogi egyesületeknek is dolgozott, és már Tanzániában is szervezett R&S csoportokat, majd mikor a háború végeztével visszatérhetett Kongóba, itt is első dolga volt megkeresni a fiatalokat. Noha az intézetet, az eszmeiséget és magát Dr. Goodall-t is régóta ismerte, csak nemrégiben csatlakozott hivatalosan a kongói Intézethez. Jelenleg ő a környezeti nevelési programok menedzsere, és a munkaideje felében a terepen, a másik felében pedig Gomában dolgozik.

Visszatérve a vendégházba már várt is minket a vacsora, ami csirkéből, főtt krumpliból, főtt bab-ból, manióka levélből, és manióka gyökérből főzött gombócból, úgynevezett foufou-ból állt. Utóbbiról Kati mondta, hogy nagyjából ehetetlen, de gondoltam, egy életem, egy halálom, mindent ki kell próbálni, aminek nincs a kelleténél több vagy épp kevesebb lába, és megfelelő ideig jó forró helyen volt. Nem kellett volna.

Tanulság1.: a főnöknek mindig igaza van. Tanulság2.: soha ne vegyél ismeretlen ételből sokat a tányérodra (egy foufou kb akkora, mint egy igen jól megtermett krumpli), mert ha nem akarod megbántani a háziakat azzal, hogy egy falat után otthagyod az egészet, akkor nagyon meg fogsz szenvedni vele, mire legalább a felét magadba tömöd.
A vacsorát egy kis maracuja krémlikőrrel öblítettük le, majd átültünk a "szalon"-ba, ahol még beszélgettünk egy kicsit.

A generátor csendesen brummogott, a szúnyogok és legyek zümmögtek, a gekkók vacsoráztak, és minden kétséget kizáróan egy kisváros vendégházának a kanapéján üldögéltünk a Kongói Demokratikus Köztársaságban, az esőerdő közepén. Hihetetlen, de igaz.

2011. május 10.-én este elindultunk a nagy útra, hogy a "Jane Goodall nyomdokain" című, nyertes NCA pályázatunk keretében meglátogassuk a Kongói Demokratikus Köztársaságban működő partnerszervezetünket, és megismerjük természetvédelmi, környezeti nevelési munkájukat. Az útiterv: Budapest-Frankfurt-Addis Ababa-Entebe-Kigali, majd Kigaliból, ami Ruanda fővárosa dzsippel megyüntovább Goma-ba, ami a kongói szervezet székhelye.

Ezeket a sorokat már másnap írom. Abbis Ababa-ban, (Etiópia) egy sivár váróteremben üldögélünk, és nagy unalmamban kipróbáltam, hogy van-e wifi, (ami Frankfurtban egyébként nem volt), és itt meg csodák csodája ismerik az érzést. Jepp.

Az út eddig egy kellemetlenséget tartogatott, a Bp-Frankfurt járattal nem volt gond, és még Frankfurtban is gond nélkül becsekkoltunk az Addis Ababa-i járatra, viszont a kapunál a kabinpoggyászomat túl nagynak találták (előzőleg a check in-nél annyit mondtak, hogy kicsit nehéz, és majd a lábamhoz tegyem, de megkaptam az ok szalagot), vagyis közölték, hogy fel kell adni.

Kivert a víz, természetesen MINDEN értéket a kisbőröndbe tettem, plusz úgy pakoltam, hogy ha a hátizsák egy hétig vagy akár soha sem érkezik meg, akkor is túléljem a 3 hetet. Kicsit vitatkoztam, hogy de hát erről szó sem volt, és nem nagyon akartam feladni az értékeimet, de beláttam, hogy nincs értelme, gyors pakolás, fényképezőgép, összes töltő, netbook, külső wichester átpakol (közben persze taposnának el...) , és most erősen drukkolok azon, hogy gyógyszereket és ruhákat ne akarjanak kilopni az amúgy lezárhatatlan kisbőröndből. Ja, mert lakatot nem hoztam rá, merthogy minek, úgyis végig velem lesz... :(  Amúgy is csomag-parám van, bármilyen közvetlen járaton is képes vagyok vízionálni, hogy a bőröndöm az Északi sarkon kötött ki, vagy pláne egyáltalán nincs is a rendszerben, így meg, 2 átszállással, két, különböző időben és helyen feladott csomaggal nem vagyok nyugodt. Nagyon nem.

A Frankfurt - Addis Ababa úton az idő eltöltésére kidolgozott koncepciót nem sikerült felfedezni a személyzet részéről. Indulás után nem sokkal (23.05.) villany leó, film be, én már le is mondtam a vacsiról (kicsit duzzogtam is) majd fél óra múlva felcsapták a világítást és jöttek az üdítős kocsik. Jó, lement, villany megint le, a szokásos minusz 20 fokot próbáltuk minden létező és esetemben el nem kobozott ruhadarabbal ellensúlyozni, és alvásra felkészülni, mikor is 30 perc sötétség után ismét villany föl, jött a vacsi kör. A legszebb az volt, hogy aki neadjisten mindezek ellenére aludt volna, vagy legalább úgy tett mintha, azt nem túl gyengéd rázásokkal térítették észhez. Nem ragozom, ez ment reggelig, mire elszenderültünk volna, jött valami attrakció, és mindig gondoskodtak róla, hogy nehogy lemaradjunk, ergo aludni szinte semmit sem sikerült.

Hulla fáradtan érkeztünk tehát Etiópiába, ahol különböző ki-be-át-le-föl csoportosítások és terelések után sikerült létrehozni a leszállók közül azt a csoportot, akik Kigali-ba mennek tovább, és betereltek minket egy központi váróterembe. Annyit mondanék róla, hogy 1 Duty free bolt volt, és szerintem kézzel festették rá a feliratot, továbbá egy kis étterem-szerűség.

Tekintve, hogy a Kigali járat indulásáig még legalább 4 óránk volt, gondoltuk, dobunk egy jó presszót, de még el sem kevertük a cukrot, amikor szólt a hangosbemondó, hogy a Kigali járathoz tessen a kapuhoz fáradni.

A koncepciót itt sem értjük igazán, hogy azt a 4 órát, amit várakozással töltünk, miért egy kietlen teremben kell tölteni, ahelyett, hogy az 1 db boltban plusz 1 darab étteremben vásárolnánk/fogyasztanánk, vagy legalábbis megteremtenék ennek a lehetőségét. No de sebaj, azt hiszem, lassan át kell majd állnom arra, hogy nem keresem a koncepciót. Incredible Africa. És végül is, wifi van, kellemes zene szól a szomszéd széken ülő mobiljáról, úgyhogy igazából nyugodtan nyugodjak meg. :)

Úgyhogy van még bő másfél óránk az indulásig, és lassan kezdünk azon izgulni, hogy vajon Ruandába beengednek-e, mert hát vízumunk, no, az még nincs. Ruandába online lehet vízumot igényelni, ami amúgy a honlap szerint 2-3 nap alatt megvan, de a gyakorlat szerint ez nem így működik. Múlt héten csütörtökön igényeltük, és most szerda van, tehát már munkanapból is az 5.-et tapossuk. Nem baj állítólag, mert van az igényléshez tracking number-ünk (biztos, ami biztos, kettő is, mert tényleg igazán akartuk ezt a dolgot), és ha azokat meglobogtatjuk, akkor remélhetőleg értékelik, hogy legalább igyekeztünk, és átengednek minket.