„Ők a családom”: így dolgozik Jane Goodall utóda a kongói menhelyen, amely befogadhatná Toti csimpánzt is
Isabel de Estrada riportja Tchimpounga-ból
2023. szeptember 13.
Toti
Talán kevesen ismerik Toti, a csimpánz történetét. 32 évvel ezelőtt Argentínában született fogságban, és rövid időszakokat leszámítva a legnagyobb magányban élt. Toti 2013 óta - amikor a córdobai állatkertből áthelyezték - a Rio Negro tartományban található Bubalco magánállatkertben tölti napjait.
Valaki azt mondta, hogy Toti a legszomorúbb csimpánz a világon.
"A csimpánzok rendkívül szociális lények. Toti számára az egyedüllét, hogy nincs kivel kurkászni, vagy csak játszani, egyfajta kínzás. Egyetlen csimpánznak sem szabadna bezárva, egyedül lennie. Totit el kellene küldeni egy főemlősmentő központba, ahol fokozatosan beilleszkedhet egy csoportba. Nagyon aggódom érte, ha elszigetelten, ilyen sivár környezetben marad. Remélem, hogy legalább bőséges szórakozási lehetőséget kap".
Dr. Jane Goodall
Jane és Rebeca
KONGÓI KÖZTÁRSASÁG: Rebeca Atencia a Madridi Complutense Egyetemen diplomázott mint állatorvos és primatológus, és húsz éve irányítja a Tchimpounga Rehabilitációs Központot a Kongói Köztársaságban. Ő ennek a projektnek az ’’alma matere” és, sokak számára, Jane Goodall örököse (utóda). Hozzá hasonlóan a húszas éveiben érkezett ebbe az országba, hogy átvegye a Goodall által létrehozott menhelyet. Ez 2005-ben történt.
,,Csimpánzokkal akartam dolgozni, és egy évre Kongóba jöttem, hogy segítsek egy központnak visszatelepíteni néhány csimpánzt. Jane odalátogatott. Megjelent ott!
Megtanultam kommunikálni velük, és azt hiszem, látta bennem a szenvedélyt, hogy ők az életem. És felajánlotta nekem, hogy vegyem át Tchimpoungát, az álmomat. Ez 20 éve történt… Tudod, hogy mikor mész Afrikába, de sosem tudhatod, mikor térsz vissza onnan. Jane jóval később elmesélte nekem, hogy ez nagyon is rá emlékeztette a kezdetekkor, amikor Gombéban volt fiatalon.”, meséli Rebeca.
„Valahányszor visszanézek, eszembe jut kis csimpánz, egy kis kötéllel megkötözve, nevető és mutogató emberekkel körbevéve”, emlékszik vissza Goodall. „Little Jay”, így hívtuk, volt az első menekültünk. Még mindig ott van, már nagy és erős, de még mindig vannak néhányan ugyanabban a helyzetben, amelyben őt először megtaláltam.”, sajnálkozik a világ egyik legbefolyásosabb nőjének tartott angol főemlőskutató, emlékezve az első vendégére Tchimpoungában, amely jelenleg Afrika legnagyobb csimpánzrezervátuma.
Rebeca Atencia elhagyja szülőfödjét, Spanyolországot és ő a felelőse a kongói Tchimpounga rezervátumnak
Ahogy a menhely növekedett, Rebeca családja – aki galíciai származású, Ferrolból- bővült. Rebecának két gyermeke van. Egyikük Kutú, egy csimpánz tiszteletére viseli ezt a nevet, aki megmentette Rebeca életét. „Én kezeltem Kutú sebeit, melyeket más csimpánzok támadása során szerzett.
Egy napon a dzsungelben voltunk Chinuával, egy csimpánzzal, aki nem kedvelt engem, és Kutúval. Hirtelen csináltam valamit, ami Chinuát zavarta, és elkezdett hangokat kiadni, melyekkel hívta a többi csimpánzt, hogy támadjanak rám. Mögöttem feltűnt bozontos szőrű óriás, akit nem ismertem. Megharapta a fejemet. Vérezni kezdtem. Feltűnt öt csimpánz, készen arra, hogy megtámadjanak. Amint ezt Kutú észrevette, mindegyiküket arra irányította, hogy támadják meg Chinuát, és úgy nézett rám, mintha azt mondaná: ’Rohantam, mert ezt nem bírtad volna ki sokáig.’
"Megölhettek volna. A fiamnak az ő nevét adtam”, emlékszik Rebeca.
Mint ahogy néhányan közülünk, ők sem felejtik el azt, aki rosszul bánt velük, és bosszúállóak lehetnek, a kromoszómáink 99%-a megegyezik, és ők a legközelebbi rokonaink.
Néhány csimpánz, akik a Kouilu folyó szigetein élnek, ahol a menhely működik
Köszönhetően egy, a természet- és állatvédelemmel kapcsolatos globális víziónak, ez a szenvedélyes és harcias állatorvos, a Jane Goodall Intézet támogatásával, jelentősen meg tudta változtatni a kongói csimpánzok történetét. Miután megszervezte a menhelyet, nekilátott, hogy kivizsgálja az okokat, melyek miatt olyan sok csimpánzbébi érkezett. Ezek pedig a csimpánz gyilkosságok, és a vadállat kereskedelem.
„Az első dolgunk az volt, hogy elkezdtünk együtt dolgozni a hatóságokkal és hirdetéseket tettünk ki. Nagyon egyértelmű és egyszerű táblákat helyeztünk el az útvonalakon, a városok bejáratánál, ahol gyülekeznek az emberek. Ezt még mindig csináljuk. Az üzenetnek nagyon világosnak és érthetőnek kell lennie mindenki számára. És a hatóságokkal is elkezdtünk együttműködni, akik apránként elkezdték alkalmazni a törvényt. Elkezdett működni.
Super Kodo
A Tchimpoungába érkező csimpánzbébik száma minden hónapban egyre csökkent. „Super Kodo” megteremtésével – ő egy varázserővel bíró fiú, aki védi a természetet és az állatokat- körbejárjuk az iskolákat. Elkezdenek azonosulni „Super Kodo”-val. Valamint megnöveltük a területet, hogy rehabilitálhassuk a csimpánzokat, amikor felnőnek és megtanulnak gondoskodni magukról.”-mondja.
Tchimpounga, és a Conkouati-Douli Nemzeti Park
Ma a Point Noire-tól 20 km-re lévő mentőközpont csak az állatok érkezésének és újraedukálásának első állomása. Miután újra adaptálódtak (néha ez évekig tart) és meggyógyultak a sérüléseikből, elviszik őket az őserdő mélyén található három szigetre, melyek a hatalmas Kouilou folyón találhatóak: Tchibebe, Kombe és Sisullu. Ugyanolyan ökoszisztémával rendelkeznek, mint a legmélyebb vadon, de itt nincsenek orvvadászok. Továbbá, mivel a csimpánzok nem úsznak, nem tudnak onnan elmenni és kitenni magukat annak, hogy megöljék vagy elpusztítsák őket.
Az arra legalkalmasabbakat később újra visszaengedik a dzsungelbe, már mindenféle védelem nélkül, a Conkouati-Douli Nemzeti Parkba, az utolsó állomásra, ahol a valódi csimpánzéletüket élhetik.
Mentett csimpánzok táplálása, akik a Tchimpounga menhely szigetein élnek
Néhány gondozó a szigeteken lakik, és így figyelik az összes csoportot és a beilleszkedésüket. Szintúgy, mint az emberek esetében, előfordul, hogy az újonnan érkezőket nem fogadja be a csimpánzközösség vagy valamilyen okból önmagukat rekesztik ki.
A figyelem állandó. Naponta háromszor, minden egyes állat nevét kiáltozva, két víziruhás gondozó hívja őket, hogy sétálják körbe a szigetet.
Fekete alakok tömege tűnik fel a fák között, és kiabálva, ünnepelve követik a csónakot az útján.
A hajó megáll és a legénység a vízbe ugrik, hogy a partra ússzon, gyümölcsökkel és rizsgolyókkal teli lavórokat tolva. Mindenki megkapja a részét, annak ellenére, hogy a legdominánsabbak kisajátítanak mindent, amit csak tudnak: dinnye a szájban, teli kezek stb. A jelenet megindító, a kapcsolódás velük szintén.
A három sziget egyikén élnek azok, akik nem illeszkedtek be. Azok, akik rengeteg bántalmazással, vagy bezártságból, elhanyagolva érkeztek, hogy sohasem tudnak teljesen felépülni. Ők mentálisan zavartak. Általában utálják az embereket.
Ezalkalommal a fogadtatás kiabálással, de visszautasítással zajlik, miközben botokat és köveket dobálnak felénk. A gondozók lassan közelítenek feléjük, és megnyugtatják őket… Időnként némelyikük felegyenesedve bemegy a vízbe, hogy köveket dobálhasson, így könnyebben eltalálva a célt. Nyilvánvaló, hogy nem kedvelik az idegeneket. A többi fajtársukkal együtt fognak élni a vadonjukban, a végsőkig.
A háttérben Rebeca Atencia primatológus, a Tchimpounga menhely „alma mater”-e. Előtérben Bella Lam a kanadai Jane Goodall Intézet vezetője.
Az utazás
A szervezet központja a szigetektől kissé távolabb, a Kouilou folyó egyik partján található. Három egyszerű, lábakon álló kabin, dróttal körbekerítve, hogy védje a dolgozókat (és a néhány szigetre érkező látogatót) az óriáskígyóktól és a hüllők és rovarok ezreitől. Innen szervezik a szigeten élő több, mint száz csimpánzzal kapcsolatos munkát.
A La Nacion újságírójának a találkozási pontja Rebecával Brazzaville-ben volt, a Kongói Köztársaság fővárosában. Rebecát megelőzi a tekintélye, a hatalmas munka, amit Kongóban végez, híressé tette. Jelen újságíró csak a felejthetetlen képeiről ismerte, amelyeken a csimpánzokkal szerepel. Egy ideje már négy csimpánz megmentését szervezte Angolában, ahol nemrég még konfliktusok voltak, és meghívta őt, hogy kísérje el.
Josué csimpánz átszállítása Angolából a kongói Tchimpounga menhelyre
A hely? Cabinda és környéke, a háború epicentruma, és olajban gazdag város.
A természetvédelem, magyarázza, mostanában indul be ebben a térségben, és a kormány a jelenleg munkanélküli hadsereget erre a célra hasznosítja. De még nem léteznek olyan helyek, ahová el lehetne vinni a csimpánzokat, ezért fogadják be őket Kongóban.
Rebeca apránként elmagyarázza, mit fogunk csinálni, habár a feszültség és a mozgás nem hagytak teret túl sok magyarázatnak. Ráadásul ő egy cselekvő, szűkszavú nő.
A mentésben résztvevők mindegyikének a gondolatai, és az ideje az előkészületekkel teltek, és egyszerűen igyekeztek cselekedni.
Az indulás korán reggel volt Point Noirból, három dzsippel, melyek négy, vasból és fából készült ládával voltak felszerelve, hogy elszállíthassák a csimpánzokat, valamint gyógyszerek, takarók, étel, ruhák, és összesen tíz ember, köztük a holland Asli Han Gedik és Pim Volkers szervezetükkel, a Wild and Life-fal.
Rebeca Atencia, Jane Goodall örököse vizsgálja a négy mentett csimpánz egyikét
Az út órákon át tartott egy kiépitett útvonalon, végeláthatatlanul gyümölcsösbódék, kerék- és ételárusok, figyelve az út szélén sétáló nők sorait, és az iskolás csoportokat a kifogástalan, vádliig érő barna egyenruhájukban és gombos cipőjükben. Később az alakulat bevetette magát a gigászi baobabok és banánfák, a dzsungel őrzői közé.
Még nem volt biztos, hogy az angolai határnál be tudunk lépni az országba. Ilyen a rendszer. Hosszas várakozás után, -papírok, gumibélyegzők, a dzsipek körül kíváncsiskodók, akik bekukucskáltak a csimpánzoknak szánt üres dobozokba- végre kiadták a vízumokat.
Szinte már fény nélkül, a csapat megérkezett Cacondo-ba, az Atlanti-óceán partján fekvő városkába, ahol a háttérben hullámtörés zaja mellett aludtunk, hogy hajnalban Cabinda felé haladjunk tovább.
Walter, a csimpánzbébi megmentése
Ott Rebeca és a többiek bementek egy száraz növényekkel teli udvarra, betonpadló és falak, melyek semmi jót nem jelentettek. Mialatt mindegyikük elfoglalta a helyét, jelen újságíró megfigyelt egy, a bejárati kapuhoz hasonlóan rozsdás ketrecet. A belsejében alig látszott valami a napsütés ellenére. Néhány perccel később feltűnt egy érdes kéz a rácsot körülvevő drótok között.
Valamivel ezután egy négyéves kis csimpánz volt a lábaink előtt: valaki kinyitotta a ketrecet, hogy kijöhessen. Túl kicsi volt ahhoz, hogy bármilyen veszélyt jelentsen. Minden nagyon gyorsan történt, de a csapat azonnal tudta, mit kell tennie. A kis csimpánz kinyújtotta a karjait annak, aki meg akarja ölelni. Waltert, így hívták, gyorsan megvigasztalták – ahogy kérte-, majd elvitték egy konténerhez, melyben utazni fog, egy kis étellel, vízzel és egy általa jól ismert takaróval. Nem volt szükség altatásra: ki akart jutni onnan.
Egy csimpánzbébivel történő érintkezés nem különbözik sokban egy emberi csecsemőtől. „Amikor betegek, megfogják a kezed, a szemedbe néznek teli reménnyel, hogy meggyógyítod őket. És néha nem tudod…Ez olyan kemény volt számomra, hogy kezelnem kellett magamat. Ők a családom, a gyermekeim, a testvéreim…”, mondja Rebeca, aki képes arra, hogy egy kicsivel a hátán fusson, hogy megmeneküljön egy bősz és dühös elefánt elől, vagy saját kezével megfogni egy pitont.
Nevet, miközben visszaemlékszik néhány történetre, és utánozza a lágy és rövid hangot, amelyet a csimpánzok egy vipera jelenlétében kiadnak, hogy figyelmeztessék a többieket.
Csimpánzok szabadon a kongói Tchimpounga rezervátumban
Az imádnivaló és makacs Walter ezután azzal töltötte az egész utat Point Noir felé, hogy folyamatosan simogatást és ételt követelt. Ha ezeket néhány pillanatig nem kapta meg, erősen ütötte a ládát.
Egy másik, 8 év körüli nagyobb csimpánz, rémült és bizalmatlan tekintettel várta, hogy kivigyék onnan. Türelmesen várták, hogy Josué – ez volt a neve- megnyugodjon és lejöjjön a ketrec tetejéről, ahová felmászott az ismeretlen embereket meglátva. 20 perccel később, miután Atencia elaltatta, hogy el tudja vinni onnan, áttették a dzsip légkondicionált ládájába, amely elszállította a kongói menhelyig.
Feszült pillanatok következtek, monitorozták Josuét, ahogy felébred az altatásból mielőtt elindulnak, folytatva a második mentéssel: Tina, akit megkötözve találtak a tűző napon. Az anyját valószínűleg megölték, hogy megegyék. Azóta Tina az első éveiben egy nagy parkban élt, és most, hogy felnőtt, egy jókora, tiszta kifutóban, jó ételekkel, de magányosan. A legrosszabb büntetés ez egy, a fajtájához tartozó állat számára.
A férfi, akié volt, szerette őt, és úgy döntött, hogy keres neki egy helyet, hogy jobb életet biztosítson neki. A különbség Walterhoz és Josuéhoz képest nyilvánvaló volt: az ő szőre fénylett, selymes volt, a kezei puhák és ápoltak. Egy hölgy. Miután a csapattal együttműködve elaltatták, hogy eltávolíthassák a kifutójából, a férfi elbúcsúzott, megköszönve mindenkinek a munkáját, mellyel visszaadták a csimpánza életét.
Toti magányosan él a Rio Negro Állakertben
Mentési munkálatok
Az utolsó mentés Genuario keresése volt a dzsungelben. Majdnem 1 éve találtak rá, siralmas körülmények között, egy lezárt ketrecben. Éveket töltött a sötétségben, a saját ürülékén. Nagyon traumatizált volt, és a hadművelet nem volt egyszerű. Hat hónappal ezelőtt a Wild&Life Szervezet elszállította őt egy kis táborba, ahol néhány állat várakozott, hogy a menhelyre szállítsák. Genuario alacsony volt, széles, erős, és nagyon zavartnak tűnt. Egy szép nővel kommunikált, aki ott élt, csak az ő jelenléte nyugtatta meg. Magányos volt, izgatott, és kiabált. De egy váratlan mozdulattal Rebeca elaltatta, és elszállították.
Toti számára az egyik lehetőség – ő a csimpánz, aki évek óta magányosan él egy ketrecben Rio Negroban, egy magánállatkertben, és akinek a tartomány legfelsőbb bírósága elrendelte az áthelyezését egy menhelyre- a Tchimpounga. Miért ne lehetne elképzelhető Tinával, a kis Walterrel vagy néhány más megmentett csimpánzzal a kongói menhelyen, a legjobb körülmények között, melyeket egy, a természetes élőhelyéről elrabolt állat megtapasztalhat?
„elvileg igen. Megtehetjük ezt Totiért”, válaszol a primatológus, ezzel felcsillantva reményt.
Támogasd a Tchimpounga Csimpánz Rehabilitációs Központunkban élő árvákat, hogy betarthassuk az ígéretünket, vagyis hogy nem hagyunk cserben egy bajbajutott csimpánzt sem. Köszönjük!
