A csimponauták
1961 január 31-én délelőtt a Mercury űrkapszulát szállító Redstone rakéta felszállt a floridai Cape Canaveral-ból. Pár perccel később az űkabin elhagyta a hordozórakétát és 241 km-es magasságba emelkedett fel.
A kabin belsejében egy 16 kilós, három és fél éves csimpánz utazott és tökéletesen teljesítette a rábízott feladatot. A kölyök neve korábban Chop Chop Chang volt, a kiképzés alatt a 65-ös számú egyedként azonosították, végül azonban a világ Ham-ként ismerte meg a sikeres űrutazót (a név betűszó és a csimpánz kiképzőközpontjára a Holloman légibázisra – Holloman Aerospace Medical Center – utal).
Állatokat – majmokat és kutyákat – már korábban is küldtek az űrbe, de mindig csak passzív utasként. Ham repülése több volt ennél – a NASA Mercury-programjának részként nagyjából 50 műveletet kellett végrehajtania az űrugrás során. A 16 és fél perces utazás alatt 6,6 percet súlytalanságban töltött, és testére a visszatéréskor a gravitáció 14,7-szeresének megfelelő nyomás nehezedett – de a műveletek elvégzése közben a válaszideje csaknem ugyanolyan jó volt, mint a Földön mért eredményei és az 50 műveletből csupán kétszer hibázott. Nem Ham hibájából, de a kabin eltért a röppályájától és a tervezett landolási helytől mintegy 200 km távolságra az Atlanti-óceánba zuhant.
A kapszula a becsapódás következtében megsérült és süllyedni kezdett, de hamarosan megérkezett a haditengerészet helikoptere, és a kis csimpánzt kimentették. A USS Donner mentőhajó fedélzetén Ham kezet fogott a kapitánnyal, majd megevett egy almát és egy fél narancsot. Űrmissziójával igazolta, hogy képes életben maradni és különböző feladatokat végrehajtani az űrben – immár az embereken volt a sor, hogy bebizonyítsák, ők is képesek erre.
Ham-et a számára tervezett üléshez rögzítik, mielőtt ballisztikus utazásra indítanák. Tőle balra áll kiképzője Edward C. Dittmer főtörzsőrmester. (NASA fotó)
71 nappal a csimpánzkölyök sikeres repülése után Jurij Gagarin szovjet űrhajós volt az első ember, aki a Vosztok-1 fedélzetén az űrben egy teljes pályát írt le a Föld körül. 94 nappal Ham küldetését követően Alan Shepard – az első amerikai űrhajós, aki kijutott az űrbe – a Freedom 7-tel végzett űrugrása során a Ham révén tesztelt Redstone rakétát és a Mercury űrkabint használta (bár a Redstone-on több módosítást is végrehajtottak, hogy minden hibát kiküszöböljenek).
Állatok az űrben
A második világháború utáni időszakban az Egyesült Államok és a Szovjetunió számos űrkísérletet végzett állatokkal. A tesztalanyok között voltak majmok, egerek, kutyák, sőt még gyümölcslegyek is. A legelső űrbe küldött főemlős egy rézuszmajom, Albert volt, akit 1948 júniusában az Egyesült Államokból indított V-2 rakétával 62 kilométeres magasságig juttattak el. Ahogy az emberi űrrepülés esélye egyre valóságosabbá vált, megnőtt az igény a tesztelésre.
A tudósok a súlytalanság és a magas G-erők emberi szervezetre gyakorolt hatásairól keveset tudtak és abban sem voltak biztosak, hogy az űrben az asztronauták egyáltalán életben maradnának-e és képesek lennének-e különböző feladatokat végrehajtani. "Mielőtt embert küldenénk a világűrbe, meg kell tudnunk, hogy az űrben az állatok képesek-e elvégezni azokat a feladatokat, amelyekre a földön képezték ki őket" - mondta a légierő egyik szóvivője.
"Ha az állat szenzoros vagy motoros képességei károsodnak és ezért nem tudja ellátni ezeket a feladatokat, akkor azt kell feltételeznünk, hogy az az ember, aki ugyanilyen károsodást szenved nem lesz hatékony a kijelzők megfigyelésében vagy az információ közvetítésében."
A Mercury-projekt – az Egyesült Államok emberi űrrepülési programja – keretében két fázisban végeztek teszteket, kezdetben kis főemlősökkel, majd következtek a csimpánzokkal végzett kísérletek, mert utóbbiak metabolikus és fizikai jellemzői nagyban hasonlítanak az emberekéhez.
A teszteléseket jelentős közfigyelem övezte és néhány állat igazi hírességgé vált. 1959 májusában egy Able nevű rézuszmajom és Baker, az aprócska mókusmajom egy Jupiter rakétán a Föld felszínétől 480 km-es magasságba jutott. Baker, másik nevén Miss Baker, mindössze 300 grammot nyomott. Az űrkabinja akkora volt, mint egy nagyobb termosz.
Miss Baker, az űr-mókusmajom termosz-méretű kabinjában. (NASA fotó)
A két majmot később egy sajtótájékoztatón mutatták be a nyilvánosságnak és a Life magazin címlapján is szerepeltek. Sajnos Able néhány nappal később egy orvosi beavatkozás során elpusztult, de Miss Baker még további 25 évet élt, többnyire a alabamai űr- és rakétaközpontban. Baker naponta 100-150 levelet kapott olyan iskolásoktól, akik olvastak az űrutazásáról. 1984-ben hunyt el és a temetésén több, mint 300-an vettek részt. Az űrközpont bejáratánál található sírkövén ez áll:
„Miss Baker, mókusmajom, az első amerikai állat, aki repült az űrben, és élve tért onnan vissza. 1959. május 28.”
Néha a látogatók virág helyett banánt hagynak a sírkőnél. Egy másik rézuszmajom, Sam (az ő neve is mozaikszó, az USAF Űrrepülési Orvostudományi Iskolájának kezdőbetűiből – USAF’s School of Aerospace Medicine) 1959 decemberében került be a hírekbe, amikor túlélte a Mercury űrkabin szándékos leállítását és idő előtti leválasztását a rakétáról. A kísérlettel a rakétakilövés menekülési rendszerét tesztelték.
Sam az űr-rézuszmajom (NASA-fotó)
Banán-pellet és áramütés
A „Csimpánzok az Űrben” („Chimp in Space”) nevű projekt 1958-ban indult a Holloman légibázison abból a célból, hogy teszteljék a Mercury űrhajók életfenntartó rendszerét és az űrrepülés hatásait. A bázison 65 csimpánz élt és egy speciális kutatólaboratóriumot bízták meg azzal, hogy kiképezzék és felkészítsék őket a repülésre. Edward C. Dittmer főtörzsőrmester volt az, aki hosszú ideig az űrutazásra jelölt csimpánzok kiképzéséért felelt. Ő volt annak a két csimpánznak a gondozója is, akik végül az űrben repültek: Ham és Enos.
Ham „kezet ráz” a USS Donner mentőhajó kapitányával (NASA fotó)
Az űrcsimpánzok a Mercury-program emberi asztronautáival egyidőben, 1959 tavaszán kezdték meg kiképzésüket. A vezérlőpulton két kar és két lámpa volt. A csimpánzok feladata az volt, hogy a jobb oldali kart meghúzzák, amikor a fehér lámpa kigyullad, a kék fény felvillanására viszont a bal oldalit kellett meghúzniuk. Ha jól csinálták, jutalmul egy banánízű pellettel jutalmazták őket, amikor viszont tévesztettek, enyhe áramütést kaptak a talpukon keresztül. Az elképzelés az volt, hogy a tényleges űrrepülés során a karok helyes működtetése tesztelné a súlytalanság és a fokozott nehézségi erő teljesítményre gyakorolt hatását.
A csimpánzok ügyesebbnek bizonyultak a kabin makettjében lévő karok működtetésében, mint az emberek. A Life magazin szerint
„Az egyik nőstény csimpánz megtanulta a karokat a lábaival kezelni és a szabadon maradt kezeit arra használta, hogy elkapja a pellet.”
Ham, Minnie és Enos
1961 januárjában hat csimpánz (négy nőstény, két hím) és trénereik a Holloman légibázisról Cape Canaveralba költöztek. Az „S-Hangár” mögötti létesítményben várták az első küldetést, amelyet január 31-re terveztek. A Mercury projekt felelősei csak az űrugrást megelőző este választották ki Chop Chop Chang-ot (Ham-et) – aki „rendkívül élénk és jókedvű” volt – a küldetésre, és egy Minnie nevű nőstényt jelöltek ki tartaléknak. Ham a nyugat-afrikai Kamerunban született 1957 júliusában, és 1959-ben hozták a Holloman légibázisra.
Dittmer szerint ragaszkodó, bújós és jókedélyű kölyök volt, aki szerette az embereket átkarolni és játszani velük. A második csimponauta Enos, más néven a 85-ös számú csimpánz volt, akit a csimpánzkolónia legokosabb és leggyorsabb tagjának tartottak. Ham-hez hasonlóan ő is Kamerunban született és 1960 áprilisában érkezett a Holloman bázisra. Enos nem volt annyira barátságos vagy bújós, mint Ham, időnként harapott is. „Enos jó csimpánz volt” – mesélte Dittmer.
„Okos volt, de nem ragaszkodott túlzottan az emberekhez. Azt mondták róla, hogy gonosz csimpánz, de valójában nem volt gonosz. Egyszerűen nem szeretett hozzábújni az emberekhez.”
Enos, a második csimpánz az űrben (NASA fotó)
Enos egy kicsit idősebb és egy kicsit nagyobb is volt, mint Ham az első repülése idején, és mivel küldetése összetettebb volt, a képzése is intenzívebbnek bizonyult. Összesen 1263 órányi képzésen kellett átesnie, ebből 343-at a Mercury-kabin szimulátorában. 1961 november 29-én délelőtt 10 óra 7 perckor az Atlas rakétakilövő útjára indította Enos-t a Mercury-űrkabinban.
A tervek szerint háromszor kellett volna a Földet az orbitális pályán megkerülnie. A küldetés azonban nem a tervek szerint alakult. A repülés során a motoros készségek tesztelésére szolgáló rendszer meghibásodott és akkor is áramütésekkel büntette Enos-t, amikor ő helyesen reagált a fényjelzésre. Az ötéves csimpánzkölyök egy olyan helyzettel szembesült, ami ellentmondott a több, mint egyéves intenzív kiképzésnek.
A tudósok azt feltételezték, hogy Enos majd hibás válaszokat ad, hogy megkapja a banán-pelletet, ehelyett ő végrehajtotta azokat a repülési feladatokat, amelyekről tudta, hogy helyesek - úgy, hogy közben 76 áramütést kapott a talpába a megfelelő kar meghúzásánál is. Lehet, hogy Enos nem a legbújósabb csimpánz volt, de feladatmegoldási képességei ezt bőven ellensúlyozták. Az űrmissziót végül két kör után félbeszakították, mert a helyzetvezérlő meghibásodott és a kabin imbolyogni kezdett, ráadásul ennek következtében vészesen emelkedni kezdett a benti hőmérséklet.
Egy újabb kör megölte volna Enos-t. Az űrkabin 3 óra 21 perces repülést követően csobbant a tengerbe Puerto Rico partjainál, ahol Enos-nak újabb 3 és fél órát kellett várakoznia, mire a mentőcsapatok megérkeztek és kiemelték a vízből.. Ham és Enos kövezte ki az utat John Glenn számára, aki a Friendship 7 fedélzetén a NASA történetében először Föld körüli pályára állt 1962 február 20-án. A küldetések során rögzített fiziológiás adatok azt mutatták, hogy Ham és Enos pulzus- és légzésszáma, valamint vérnyomása kifogástalan volt repüléseik során, és feladataik teljesítését
„nem befolyásolta a súlytalanság állapota."
Nem mintha Ham vagy Enos élvezte volna az űrrepülést. Ham-ről a küldetése után a sajtó néhány fotót akart készíteni, ahogy a testreszabott űrszékében pózol, de ellenállt annak, hogy becsatolják és semmivel nem tudták rávenni, hogy visszaüljön a speciális ülésbe.
Jane Goodall ebben az időben a gombei csimpánzokon végzett megfigyeléseket – amikor később megnézte a 16-perces filmfelvételt Ham űrutazásáról és a képeket a kabin kiemeléséről, elborzadt. „Soha nem láttam ilyen rémületet egy csimpánz arcán.” – mesélte egy interjúban.
Amikor pedig a második űrmisszió után kinyílt a kabin ajtaja, Enos fejvesztve rohant ki és egyenesen Dittmer karjaiba ugrott – ez volt a ritka alkalmak egyike, hogy elviselte az emberi ölelést. Ham visszatért a Holloman légibázisra, ahol gondos megfigyelés alatt tartották és arra utaló jeleket kerestek, hogy az űrrepülés okozott-e valamilyen kárt a szervezetében.
1963-ban a washingtoni állatkertbe költöztették – itt élt 17 és fél évig egy ketrecbe zárva, míg végül 1980 szeptemberében az Észak-Carolina-i Állatparkba szállították, ahol végre egy kis kolóniában más csimpánzokkal együtt élhetett. Ham 1983 január 19-én szívrohamban halt meg 26 évesen, feleannyi idősen, mint amennyit a vadonban megélhetett volna.
Az ötlet, hogy kitömjék és egy űrtörténeti múzeumban kiállítsák hatalmas ellenkezést váltott ki, így aztán csontvázát további vizsgálat céljából megőrizték, de a többi maradványát a Nemzetközi Űrhírességek Csarnokának zászlórúdja előtt helyezték örök nyugalomra.
Ham a washingtoni állatkertben 1972-ben Fotó: Smithsonian Institution Archives
Minnie 1998-ban, 41 évesen halt meg, miután kilenc utódnak adott életet. Enos egy évvel űrutazása után 1962 november 4-én halt meg vérhasban. Minnie és Enos maradványainak nyughelye ismeretlen. A nyugdíjazás nem volt örömteli a Mercury-program többi csimponautája számára sem.
Az 1970-es években már nem volt rájuk szükség az űrprogramhoz, és sokuk orvosi kutatások alanyává vált, melyek során gyakran fájdalmas, néha halálos kimenetelű kísérleteknek vetették alá és különböző vírusokkal fertőzték meg őket.
1998-ban a légierő felszámolta a Holloman csimpánzkolóniáját. Az ekkoriban itt élő 141 csimpánz közül 30 a San Antonio-i Primaly Primates nevű menedékhelyre került, a többit pedig egy orvosbiológiai teszteléseket végző magánszervezet vette át. 1999-ben további 21 csimpánzt szállítottak át a Holloman légibázisról a floridai Save the Chimps menedékhelyre.
Chimp Haven menhely, amit a Save the Chimps üzemeltet
Az amerikai egészségügyi szolgálat (National Institutes of Health) 2000-ben átvette a Holloman-csimpánzok tulajdonjogát, és 2001-ben a bázison létrehozta az Alamogordo-i Főemlősközpontot (Alamogordo Primate Facility). 1995 óta többé már nem kutatási alanyok. Habár az NIH azt tervezte, hogy engedélyezi az orvosi kutatások újraindítását, meghátrált az állatvédők, köztük Jane Goodall nyomására.
Az állatvédelmi szervek és magánszemélyek jelenleg bírósági ítéletre várnak, amely kötelezné az NIH-t, hogy a még életben lévő 44 Holloman-csimpánzt a louisiana-i Chimp Haven elnevezésű menedékhelyre szállítsák, ahol természetes és tágas környezetben, kis kolóniákban élhetnének életük végéig.
Almagadoro
Az NIH annak ellenére nem hajlandó megválni a csimpánzoktól, hogy egy szövetségi bíróság törvényellenesnek minősítette az áthelyezés megtagadását.
Egyik korábbi cikkünkben megismerhettétek Vanilla-t aki szintén itt lakik már a menhelyen:
A pillanat, amikor a csimpánz először tekint fel az égre
Amiről a NASA nem beszél
Bár Ham és Enos örök dicsőséget szerzett az űrutazás történetében, nem sokan ismerik háttértörténetüket, hogyan kerültek kölyökként az Egyesült Államok űrkutatási légibázisára.
Az alábbi rész kivonat Roger Fouts: The Next of Kin – My Conversations with Chimpanzees című könyvéből:
„Csak évekkel később tudtam meg az igazságot arról, hogy a Légierő hogyan „toborzott” csimpánzkölyköket Afrikából az 1950-es és 60-as években. A hadsereg a csimpánzokat afrikai vadászoktól szerezte be, akik kölykeiket hordozó anyákat követtek. Általában az anyát a fa tetején található rejtekhelyéről lőtték ki. Ha a hasára esett, a mellkasán csüngő kölyök vele együtt elpusztult.
De sok csimpánzanya úgy védelmezte a kölykét, hogy a hátára esett. A sikoltozó kölyköt aztán kezénél és lábánál fogva egy hordozórúdra kötözték és egy többnapos, szívszaggató út során a tengerhez szállították. Ha a kölyök túlélte ezt a második megpróbáltatást is – sokuk nem -, akkor négy vagy öt dollárért eladták őket egy európai állatkereskedőnek, aki napokig egy kis dobozban tartotta őket, míg az amerikai vevő meg nem érkezett – ez esetben a Légierő. Azokat, akik a vevő érkezésekor még mindig életben voltak szállítóketrecbe rakták és elküldték az Egyesült Államokba.
Az út a korábbi századok rabszolgakereskedelmére emlékeztetett. Nagyon kevés csimpánzbébi került elő élve a ketrecekből. Becslések szerint tíz elpusztult csimpánz jutott egy olyanra, aki élve jutott az országba.”
Forrás:
John T. Correll: The Astrochimps, Air and Space Forces Magazine, 2011
Henry Nicholls: Ham the astrochimp: hero or victim, The Guardian, 2013
2023: The Latest News: A Status Update on the Alamogordo Chimps, Animal Protection New Mexico
Roger Fouts with Stephen Tukel Mills: Next of Kin – My Conversation with Chimpanzees, 1997
A források alapján összeállította: Mészáros Adrienne
Minden egyes apró cselekedet számít.
Minden egyes ember, minden egyes nap és minden egyes percben tehet azért hogy jobb legyen a világ.
-
Dr.Jane Goodall